Reisinger János irodalomtörténész Mosonmagyaróváron született, az ELTE bölcsészkarán és az MTA Irodalomtudományi Intézetében szerzett diplomát. Több mint húsz könyvet és mintegy kétszáz tanulmányt publikált, közönségbarát irodalmi előadásaival évtizedek óta járja a Kárpát-medencét. Saját bevallása szerint a klasszikus költészettel, a magyar költészet első vonalával foglalkozik. Vallja, hogy a magyar költészet hungarikum: nincs más nemzet, amelynek irodalmában a magyarhoz hasonlóan öt versrendszer öltene testet. Vörösmarty, Arany és Petőfi nagyságát ahhoz hasonlítja, mintha az angoloknak három Shakespeare-jük lenne.
Nálunk is számtalanszor megfordult, legutóbb novemberben találkozhattak vele az olvasók, amikor a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet meghívására érkezett, hogy bemutassa Kis versek költészete című könyvét. A tanár úrral költészetről, értelmezésről és az irodalomhoz való viszonyáról beszélgettünk.
Meg lehet határozni, hogy mi a vers? Mitől vers egy vers?
– Hogy mi a vers, arra Rónay György azt mondta, hogy ezt nem rőfre és kilóra mérik. A vers nem hosszúság kérdése, nem a rímek kérdése. A vers tulajdonképpen egy nyelvi képződmény, amelyben kell, hogy legyen valami újdonság. A nyelvnek egy olyan szerveződése, amely felhívja magára a figyelmet. Ha azt mondom, hogy hóember, az nem vers. De más az, ha azt mondom, hóló. Ilyen szó, hogy hóból készült ló, nincs a köznyelvben. Ez addig vers lesz, amíg Weöres Sándor az egysorosai közé beiktatta. Kell, hogy legyen benne játékosság is, tehát mindenképpen a nyelvbeliségre helyezném a hangsúlyt. Hogy van-e benne ritmus, rím, az egy harmadlagos, negyedleges kérdés. A vers mindenképpen egy olyan nyelvi képződmény, amit dallá és énekké is lehet tenni. Ezt Kecskés Andrástól idéztem, aki ma a magyar verselméleti gondolkodás legnagyobb, legszakavatottabb tekintélye. Ő mondja, hogy a vers egy olyan nyelvi képződmény, amit dallal és zenével lehet kísérni.
Mitől lesz egy vers szép és értékes?
– Itt már általános esztétikai dolgok jönnek elő. Az esztétikának két alaptétele van. Az egyik az, hogy a lehető legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet mondjuk. Ez mindenre érvényes: szobrászatra, festészetre, zenére egyaránt. A másik nagyon fontos esztétikai kánon pedig az, hogy egy igazi alkotásban a részek nem lehetnek többek az egésznél. Arany János mondta, hogy nála a kompozícióban van a poézis. Nem a részletekben, hanem az egésznek a megszerkesztettségében. Mindez a versírásra is igaz: a versnek gazdaságosnak kell lennie, azaz a lehető legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet mondja ki, emellett álljon helyt önmagáért, és hívja fel magára a figyelmet. Egy egészen más nyelvi képződményről van szó, mint a próza. Németh G. Béla professzor szokta volt mondani, hogy a beszédnek négy szintje van. Az első szint a hétköznapi beszéd, amelyet mindannyian használunk. A második szint a stilizált beszéd, amely attól függ, hogy miről beszélünk: a virágkötészet más szókincset igényel, mint a kazángyártás. A harmadik szint a retorizált beszéd. Ha hatni is akarok a hallgatóságra, akkor kérdéseket teszek fel, ez egy mozgalmasabb beszéd, mint az előzőek. A negyedik beszédforma a legmagasabb, ez a poetizált beszéd. Ez magában foglalja az előző hármat, de több ezeknél, mert a ritmusnak is, a rímnek is, a szóképeknek is szerepük van. A huszadik századi költészet erősen a metafora felé viszi el a költészetet, a talányosság felé. Ezzel szemben a tizenkilencedik századi költészet eléggé retorikus volt: amit mondott, az mind érthető volt, de olyan gyönyörűen mondta, annyira fölérve a csúcsra, hogy a költészet egyik csúcsteljesítménye a tizenkilencedik század, akárcsak a festészetnek a barokk.
Manapság egyre nagyobb divatja van a slam poetrynek. Ez miben különbözik a versektől?
– Manapság sok mindennek divatja van az sms-versektől kezdve a modern technika különféle kihívásaival dúsított versekig, de én ilyen szempontból konzervatív vagyok. Szerintem nem minden vers, ami annak látszik. A versben kell lennie valami üzenetnek. A nyelv elmehet az irracionális felé, de mégiscsak a racionálék adják az alapját. Ha valamit akarok mondani, azt úgy kell mondani, hogy a másik meg is értse. Szerintem a költészetnek nem mindig a gyakorlott terep a legjobb terep. Vannak most is olyan költők, akiknek van mondanivalójuk a világról. Mondanivaló nélkül hiába találnak ki újabb technikákat. Eliot szerint minden nemzet irodalmának három szakasza van. Az első szakaszban lenne mit mondani, de nem tudja még, hogyan; a középkori, középkor végi nyelv még nem annyira kész erre. Utána már van mit mondani, és van is mivel; rendelkezésre áll a hogyan is a különféle költői eszközök révén. A huszadik században pedig mintha olyan költészeti vidékre értünk volna, hogy van mivel mondanunk, de nincs mit. Sajnos ma minden művészet ezzel küzd. Óriási eszköztárat fejlesztett ki, viszont mit mondjon a mai rohanó embernek? Ez egy fontos művészetelméleti kérdés.
Említette, hogy a huszadik századi költészetben nagy a szerepük a metaforáknak. Ez megnehezíti a versek értelmezését. El lehet kerülni az értelmezés kizárólagosságát, a „mire gondolt a költő” csapdáját? Egyáltalán hogyan érdemes gondolkodni a versekről?
– Valéry, a francia költő mondta, hogy a verset ketten írják: a költő, aki írja, és a befogadó, aki tovább írja. Jók azok a versek, amelyek kérdéseket tesznek fel. Vörösmarty a nagy kérdezője a magyar költészetnek. Jók azok a versek is, amelyek sugallnak valamit, például Vajda János, később József Attila Eszméletje. Az értelmezők mind a mai napig rajta csüngenek. Az nem baj, hogy nincs egy biztos értelmezés, hiszen nagyon összetett, sokszínű az élet. Attól nem kell megijedni, hogy valamit még nem értünk, vagy nem úgy értünk. Közhely, hogy minden kornak megvan a maga Shakespeare-képe, a maga Dante- vagy Homérosz-felfogása. Ők olyan mélyre ástak le az emberi létezésben, hogy minden kor mást vesz benne észre, mást tart dominánsnak. Egy szöveg, egy vers többet is kifejezhet, mint amit a költő mondani akart. A nyelv ugyanis olyan sokrétű, hogy esetleg tudtán és akaratán kívül többet is mond vele. Attól nem kell megijedni, hogy nincs egy biztos elemzés. A művészetnek megvan az a varázsa, hogy mindig újat tud adni, és mindig marad benne valami talányosság. Ez nem baj, mert a művészettől nem prédikációt várunk, hanem Rilke szavaival élve tapasztalatot, az élmények sokaságából leszűrt tények sokaságát, ami egy mély dolog. Nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli az énekest, ahogy Babits mondja híres versében. Németh G. Béla arra tanított minket, hogy ne nagy költőket, hanem nagy verseket keressünk, és a verset mint nyelvi képződményt önmagában értékeljük.
A versek értelmezése során el lehet vonatkoztatni attól, hogy ki a költő?
– Az irodalomtudományban is különböző iskolák voltak. Volt pozitivista iskola, ők mindent ki akartak deríteni. Húsz kötetben leírták, hogy Tolsztoj mi mindent csinált életében, vagy a Petőfi napjaiban Endrődi Sándor naponként leírta, hogy Petőfi mit csinált. Jött aztán a szellemtörténet, ami a másik véglet. Ők azt mondták, ne foglalkozzunk a költővel, hanem a kor szellemi áramlatait nézzük, abba helyezzük bele az alkotást. Majd jött a strukturalizmus, amely azt mondta, egyikkel se foglalkozzunk, csak a struktúrával. Szerintem, mivel a vers elsősorban nyelvi képződmény, a költőnek is tudatában kell lennie annak, hogy ha megír egy verset, és azt odateszi mások elé, akkor az önálló életet fog élni. Megvan annak a lehetősége, hogy az olvasó nem arra kíváncsi, Petőfi hol írta meg a verset. A vers, mint minden alkotás, a maga életét éli. Így van ez egy szoborral, filmmel vagy festménnyel is: ha az igazán jótáll önmagáért, akkor nem kell tudnom, hogy az alkotónak éppen fájt a lába, hascsikarása volt, szerelmes vagy kedvetlen volt. Ha a vers nem mondja ezt el önmagában, és életrajzot kell segítségül hívnom az értelmezéshez, akkor az a vers nem egy autonóm képződmény, nem áll meg önmagában. Márpedig az igazi műalkotásnak meg kell állnia önmagában.
Nemrég jelent meg Kis versek költészete című kötete. Ebbe milyen koncepció szerint válogatta össze a verseket?
– Annyi volt a koncepció, hogy rövid versek legyenek: egytől négysorosig. Hétszáz verset gyűjtöttem össze, mindegyik kapott egy sorszámot. Azt kérem, hogy ami megtetszik, azt ne felejtsük el: tanuljuk meg! Vagy állítsunk össze egy előadói estet. Pozsonyban mondta nekem egy idős asszony, hogy amikor ő ajándékot ad a családtagjainak, annak átadása előtt mindig elmond egy verset. Vörösmartynak A merengőhöz című versét nyolcvanévesen is hibátlanul mondta el negyven-ötven ember előtt. Kérdeztem, hogy hogyan sikerült nem elfelejtenie; úgy, hogy minden évben elmondja több alkalommal is. Én is azt szeretném, hogy a vers ünnep legyen, így a hétköznapok maguk is ünnepekké válhatnak. Babits azt mondta, hogy a költészet a gondolkodás kohója. Ha sok verset tanulunk, ha tetszenek nekünk a szép versek, és ha fel tudjuk őket idézni, azzal gondolkodunk is, újabb és újabb mélységeket látunk meg a versekben. A gondolkodásról pedig Heidegger mondta a második világháború után nem sokkal: melyik félelem lesz nagyobb, mint a gondolkodástól való félelem? Sajnos ez a prófécia beigazolódott. Általában a gondolkodás nyomokban sincs meg az okfejtésekben, csak bedobnak egy-egy eszmét vagy ötletet, de nincs végiggondolva, és nincs szembesítve mások végiggondolásával. Erre csodálatos eszköz lehet a költészet.
Önnek volt olyan meghatározó élménye, amely az irodalom felé sodorta?
– Hogyne. Utáltam a költészetet, belém verték a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti dalt, édesapám meg azt mondta, hogy ennyi elég, fiam, mert a költők mindig nyöszörögnek, nyavalyognak, mit foglalkozol te ilyen frusztrált emberek gondjaival. Diákkoromban futballozni szerettem, és egyéb kedvteléseknek hódoltam. Egyszer hazamentem egy edzés után, fáradt voltam, ledőltem a díványra, és bekapcsoltam a Kossuth rádiót. Egy számomra ismeretlen költő versét mondta Gáti József, a neves magyar előadóművész és színművész. Végighallgattam azt a húszperces adást, mert fogalmam sem volt, ki lehet az a költő, aki ilyeneket ír, hogy „barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond”. Babits Mihály volt. Rögtön felöltöztem, elszaladtam a városkánk egyetlen könyvesboltjába, ahol megtaláltam Babits összegyűjtött verseit. Egy példány volt, 27 forint 50 fillérért. Életem első verseskönyve volt ez, két-három nap alatt befaltam, szivacsként szívtam magamba. Elmentem Győrbe, és a megyei könyvtárból rögtön tizenöt Babits-kötetet kikölcsönöztem. Tizenhat, tizenhét éves koromban elindult egy folyamat, amely máig tart. Babits mutatta be nekem a világkultúrát, a görögöket, a középkor költészetét, Dantét, Goethét, a romantikusokat, Baudelaire-t és a többieket. Én Babitsot vallom szellemi atyámnak. Neki köszönhetem azt, hogy a költészet csodálatos világa kitárult előttem. A költészeten keresztül a világot sokkal árnyaltabban és sokkal mélyebben tudjuk felfogni, és talán megélni is.
