A népzenész, néptáncos és művelődésszervező citerán, tamburán egyaránt játszik, de a népzene nem foglal el kizárólagos helyet a szívében: gitárján szívesen pengeti könnyűzenei dalok dallamát is. A tornyosi Ady Endre Művelődési Egyesület elnökeként szerepet vállal a falu közösségi életének alakításában, részt vett a gyermeknéptánccsoport újraindításában, népzenei találkozókat és föllépéseket szervez. Pályázatírói kedvének köszönhetően az egyesület tagjai számos helyszínen bemutathatták tehetségüket a Kárpát-medencében és azon túl. Idén a hagyományőrzés területén végzett munkájáért megkapta a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakettjét.
Tóth Ugyonka Frigyes (Gruik Zsuzsa felvétele)
Tóth Ugyonka Frigyest a népzenéről és az egyesületi munkáról kérdeztük.
Hogyan került kapcsolatba a népzenével?
– 1979-ben kezdtem néptáncolni Tornyoson, utána ezzel párhuzamosan elkezdtem játszani a citerazenekarban. Mivel a citerazenekar nem alkalmas arra, hogy kísérje a táncosokat, hamarosan megalapítottuk a tamburazenekart. A vezetőség úgy gondolta, hogy a tamburán könnyebb lesz megtanulnunk játszani, mint a vonós hangszereken. Amikor döntenem kellett a tánc és a tambura között, a táncot hagytam abba. Ennek már több mint harminc éve.
Mi a különleges a tamburában?
– Sok mindent le lehet játszani minden hangszerrel, de a tamburának van egy érdekes hangzása. Ez errefelé még nem megszokott, de már terjedőben van. Nekem nagyon tetszik. Az erdélyi táncházas muzsikához inkább vonós hangszerek kellenek, de minden mást tamburán is lehet játszani. Mi tamburazenekarban a föllépéseken kívül nemcsak népzenét játszunk, hanem tánczenét, tangót, keringőt is. Jóformán egy bált végig tudnánk muzsikálni. Gitározok is, ami inkább könnyűzenei műfaj. Minden zenének megvan a maga varázsa. Szívesen játszom a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek könnyűzenéit és a délvidéki meg a Bag környéki népdalokat is.
Van kedvenc hangszere?
– A kontra, én ezen játszok a tamburazenekarban. Ez egy kísérő hangszer, a bőgővel áll párban. Csárdásoknál egy ütemben vannak, gyorsabb zenénél egyet üt a bőgő, egyet a kontra. Ezek egymástól elválaszthatatlan hangszerek. A kontra dallamvilágot játszik le, jóformán ahány kontrás van, annyiféleképpen kísérik a zenét. Szeretem ezt a szabadságot, mert a saját érzésem szerint alakíthatom a dallamot, hogy az olyan érzelmi világot közvetítsen a közönség számára, amilyet szeretnék.
Az egyesület munkájában hogyan vesz részt?
– Az egyesület 1980. február 7-e óta létezik, a kezdetektől részt veszek a munkájában. A hetvenes évek végén pár család összejött, ők szervezték akkoriban a tornyosi művelődési életet. Az általuk még kötetlen formában végzett tevékenységekből nőtt ki az egyesület. Kezdetben táncoltam, citeráztam, tamburáztam, az évek során pedig lassan a vezetőségbe is bekerültem. 2012 óta helyettes vezetője vagyok az egyesületnek, miközben legalább húsz éve művészeti vezetőként a tamburazenekart és az asszonykórust irányítom. Ami a vezetőségi munkát illeti, az utóbbi évek követelménye, hogy ha egy egyesület létezni akar, akkor pályáznia kell. Ezért több tanfolyamon részt vettem, ahol pályázatírást, szervezeti vezetést tanultam. 2013 óta pályázok az egyesületnek itthon és Magyarországon is. Így egyelőre biztosítani tudjuk azt a keretet, ami lehetővé teszi az egyesület folyamatos működését.
A kontra szabadságot ad a zenésznek (Gruik Zsuzsa felvétele)
Mennyire nehezíti meg az egyesület működését, hogy mindenért pályázni kell?
– Az egyesület működésén ez nem észrevehető, az én munkám lett nehezebb. Van egy kilenctagú elnökségünk, akikkel megbeszéljük, mire pályázzunk, de innentől a pályázatírás, a lebonyolítás, az elszámolás az én feladatom. Korábban másképp mentek a dolgok. Ha fellépni mentünk valahova, csak írtunk egy kérvényt, és kaptunk egy-két kisbuszt a községtől. Az emberek, a vállalatok is könnyebben adtak, ha kértünk. Mára a világ nagyon megváltozott, teljesen a pályázatokra terelődött a hangsúly. Ez némileg bizonytalanságot jelent. Külföldön már nem egy-, hanem három- és ötéves ciklusokra lehet pályázni, ami sokkal nagyobb biztonságot nyújt. Az egyéves rendszerben mi az év elején még nem tudjuk, mennyi eszközzel fogunk rendelkezni az év folyamán. A tavaszi hónapokban nem is tudunk rendezvényt szervezni, mert a pályázatokat februárban vagy márciusban írják ki, hatvannapos az elbírálási határidő, mire pedig megérkezik az összeg a folyószámlára, addigra már nyár van. Tehát június előtt nem is nagyon jutunk eszközökhöz.
Mivel foglalkozik az egyesület?
– Van egy asszonykórusunk, egy tamburazenekarunk és két néptánccsoportunk. Az egyik a Csiribiri az alsós korosztálynak, a másik a fölsősöknek a Szarkaláb. Körülbelül hatvan gyerekről van szó, ami nagyon jóleső érzés. 2013-ban én voltam az egyik kezdeményezője annak, hogy újraindítsuk a néptánccsoportot, és most úgy látszik, ez sikerült. Ezenkívül van még egy hagyományőrző és egy gasztronómiai csoportunk, amiknek a tagjai jórészt egyébként is kötődnek az egyesülethez. Sokat jártunk a Kóstolja meg Magyarországot! elnevezésű rendezvényre, ahol Tornyosra és a Délvidékre jellemző hagyományos ételeket főztünk.
A néptánccsoport újraindítása hogyan történt?
– Az iskolában a hagyományőrző órán a gyerekek már betekintést kaptak a néptáncba. A feleségem, aki tanítónő, szintén hosszú ideig néptáncos volt. Tulajdonképpen a néptáncoktatás sosem szűnt meg teljesen, valamilyen formában mindig elérhető volt, de nem volt koreográfia, föllépés. Baji Endre néptáncoktatóval fölvettük a kapcsolatot, az általános iskolás gyerekek szüleinek írtunk egy körlevelet, és belevágtunk. Ekkor indult egy fölnőtt-tánccsoport is, ötven jelentkezővel, de néhány próba után nagyon lecsökkent a résztvevők száma. Itt faluhelyen a fölnőtteknek dolgozniuk kell, és talán nem is azt várták a tánccsoporttól, amit az nyújtani tudott. A gyerekek nyitottak, kíváncsiak, érdeklődők, addig kell beléjük ültetni a népzene szeretetét, amíg kicsik. Szerencsére Baji Endre nagyon jó pedagógus, szeretik egymást a gyerekekkel.
A tornyosi közösségnek mit nyújt az egyesület munkája?
– Évente három nagyobb rendezvény van Tornyoson, ebből kettő népzenei, a harmadik pedig a kenyérszentelés, ami lassan kezd falunappá átalakulni. Ennek a szervezését két éve átvette a helyi közösség, de előtte huszonöt éven keresztül mi csináltuk. Emellett megünnepeljük a jelentősebb nemzeti ünnepeinket is, a helyi közösséggel és a helyi civil szervezetekkel együttműködve. Van színháztermünk, ezt ilyenkor a fő szervezők rendelkezésére bocsátjuk, illetve az iskolai műsoroknak is helyszínt biztosítunk.
Népzenésznek vagy művelődésszervezőnek tartja magát inkább?
– A művelődésszervezés már sokkal több időt igényel, mint a zenélés. A népzene maga a cél, ami miatt a művelődésszervezéssel foglalkoznom kell, mert meg kell teremteni a föltételeket. Már nem úgy történik, mint régen, hogy látják, hogy jók vagyunk, és ezért biztosítják a működésünket. Sajnos ez megszűnt.
A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elismerése mit jelent az ön számára?
– Nagyon jóleső érzés számomra. Úgy látszik, mások is értékelik azt a munkát, amit helyi szinten csinálok. Másrészt ez újabb kihívás, ugyanis a Plakett nemcsak elismerést jelent, hanem érzésem szerint egy bizonyos kötelezettséget is arra, hogy a továbbiakban is legalább így, de ha lehet, még jobban csináljam azt, amit eddig. A cél a tornyosi művelődési élet fönntartása. Sajnos kezdenek kiöregedni a tagok. A középkorúak sajnos külföldön vannak. Megpróbáljuk a gyerekeket bevonni, és jó lenne, ha középiskola után is itt maradhatnának. Hogy végül maradnak-e, az a szülőkön múlik. Mi megpróbáljuk megteremteni azt a lehetőséget, hogy amennyiben szeretnének hazajönni, legyen nekik hova visszajönni.
