Koncz Gábor
A bátrak sem élnek örökké, de a gyáva sosem él – vallja a népszerű Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Koncz Gábor, aki nemrég a Magyar Teátrumi Társaság és a Zentai Magyar Kamaraszínház által közösen életre hívott Teátrum Neked! – Zentai Teátrumi Napok rendezvénysorozat keretében a Gyorsvonat című önálló estjét mutatta be a Tisza-parti település közönségének, amelynek tagjai kitörő lelkesedéssel és vastapssal fogadták a művészt.
A művész saját bevallása szerint mindig szívesen tér vissza térségünkbe, nemcsak azért, mert számtalanszor vendégszerepelt már Vajdaságban, hanem azért is, mert egykor kikapcsolódni is igen gyakran járt a Tiszára.
A Gyorsvonat című est keretében Koncz Gábor saját életútját mutatta be a nézőknek, így az előadás az örömről, a bánatról, a hovatartozásról, a szerelemről, a családról és egyéb hasonló jellegű témákról szólt, egyebek mellett azokra a kérdésekre is keresve a választ, hogy amikor felszállunk a saját gyorsvonatunkra, akkor vajon észrevesszük-e, hogy közben mit hagyunk ki az életünkből, illetve mindeközben mennyi szépség és fontos dolog mellett haladunk el úgy, hogy ügyet sem vetünk rájuk.
Lapunknak nyilatkozva Koncz Gábor azt is elmondta, igen érzelmes és intelligens közönségre lelt Zentán:
– Ez a vonat, mint az életünk vonata, tulajdonképpen csak megy, megy, nem áll meg, ahogyan nem állunk meg mi magunk sem, hiszen állandóan rohanunk, és aztán végül meghalunk. Azért választottam éppen ezt a szót az est címéül, mert úgy érzem, az én életem is alakulóban van. Egy színész mindig érzi a csöndeken, a lélegzetvételeken, hogy milyen a közönsége, és mennyire mennek vele a nézői. Azt hiszen, ezúttal sikerült elcsábítanom őket arra a különleges irodalmi utazásra, amelyre invitáltam őket. Egyébként is nagyon sok kedvesség fogadott Zentán, amikor megérkeztem, a színház színésznői egy nagyon kedves kis üzenetet hagytak nekem az öltözőben, amire válaszul természetesen én is írtam nekik néhány sort, amelyben közöltem velük, hogy látom a képekről, milyen fiatalok és szépek, így ha hiányzik nekik egy öregebb, tapasztaltabb róka a társulatból, akkor hívjanak bátran – mesélte nevetve.
– Nem idegen számomra ez az egész zentai környezet, igaz, hogy ezúttal csak este láttam a várost, de így is felfedeztem, mennyit épült, mennyit szépült az elmúlt évek során. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis nagyon sokat jártam errefelé. Adán voltak barátaim, akikkel sokat vízisíztünk a Tiszán. Hoztam a százötven lóerős szupermotorcsónakomat, és tele volt az egész part emberekkel, mi meg naphosszat vízisíztünk a folyó vizében. Emlékszem, egyszer esett az eső, és mondták, hogy művész úr, menjen már, de mivel láttam, hogy alig van ember, aki nézhetne, mondtam nekik, majd megyek, ha kisüt a nap. Aztán, amikor kisütött, és sokan kijöttek a partra, akkor mentem is, és szinte mindenki engem figyelt. Szóval, nagyon kedves emlékek kötnek ide, de természetesen játszottam is több alkalommal Vajdaságban, annak idején sokat jártunk Szerbiába, vagyis akkor még Jugoszláviába, sőt néhány évvel ezelőtt az önálló estemmel is felléptem Szabadkán – emlékezett vissza a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Irodalmi estje keretében az igaz emberség, a humánus együttélés és a munka, a teljesítmény elismerése mellett tett hitet, miközben ismert és kevésbé ismert szövegrészletek hangzottak el az előadásában. Mások mellett Arany János, Illyés Gyula és Wass Albert verseivel is gazdagította estjét, de a néhány évvel ezelőtt megjelent Kaszkadőr nélkül című önéletrajzi könyvéből is előadott néhány részletet, aminek köszönhetően a humor sem maradhatott ki a programból.
– Az életben nagyon fontos a humor és a fegyelem. Ugyanúgy, ahogyan a színpadon is. Az, hogy humorban nem ismerek tréfát, nagyon fontos számomra. Humorizálni lehet, viccelődni azonban nem. Mindig az az igazi humor, ami megtörtént. A könyvemből előadott részletekben foglaltak mind-mind megtörténtek velünk. Biztos a közönség is kitalálta, kiről volt szó, drága Madaras Józsi barátomról, aki húsz éven keresztül a vállán tartotta a filmgyárat – magyarázta, hozzátéve, a színpadon állva mindig úgy érzi, mintha egy láthatatlan lasszót dobna a közönség nyakába, amelyet azután egy órán át tartania kell, hiszen ez a képzeletbeli lasszó gumiból van, és ezért könnyen irányítható, könnyen húzogatható ide-oda, elszakadnia azonban nem szabad, mert ha elszakad, akkor vége az egésznek.
– Ez oda-vissza játék. Ezért nincs a színházban két egyforma előadás, és azt hiszem, ez az, ami miatt a film sem tudja tönkretenni a színházat. A néző azt hiszi, hogy ő már látta azt a bizonyos előadást, pedig minden előadás más. Ha holnap bemegyek az öreg nőcsábász kaszkadőrt játszani, az más lesz, mint amilyen tegnap volt. Tizenöt éve játszom ezt a szerepet, sőt rendeztem is Társasjáték New Yorkban című darabot, háromszor is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egykor Tolnay Klárival meg Benkő Gyulával is megrendezhettem. Most Benkő Gyula szerepét én játszom, Tolnay Kláriét pedig Esztergályos Cili, aki zseniális benne. Mióta bottal, vagy ahogyan én nevezem, fokossal járok, egy saját szövegrészt is beleírtam. Azt mondom, amikor egyik párkányról ugrottam át a másikra, mint egy kandúr, az esőcsatorna leszakadt alattam, és lezúgtam. Ezután már a közönség mindent megbocsát, a sántaságot, a fokost, mindent, és ezután már csak az egyéniséget figyeli, nekem pedig meggyőződésem, hogy ez a legfontosabb, hiszen magam is ezt szeretem igazán, mind az emberekben, mind a kollégákban. Amikor rendezek, nagyon fegyelmezett vagyok, hiszen rögtön az elején megmondom például azt, hogy gyerekek, bármilyen szerepet is játszik valaki, ha egyetlen kortynyi szeszt is elfogyaszt, azonnal ki van rúgva. Rossz példák vannak előttem. Úgy gondolom, egy színész nem lehet annyira egyszerű és annyira természetes, hogy ne tűnjön nagyképűnek. Hát még ha iszik is, akkor igazán borzalmassá válik – magyarázta Koncz Gábor, aki Tolnay Klárival kapcsolatban egy anekdotát is felidézett.
– Tolnay Klárival játszottam az utolsó darabjában, az Utazások a nénikémmel címűben, amelyben én voltam a színes bőrű szeretője, akit tehetős nőként mindenhova magával vitt a világban. Borzasztó volt az az olajos festék, amit rám kentek, hiszen nagyon nehéz volt lemosni, a többiek már a vacsorájukat is elfogyasztották, mire csatlakozni tudtam hozzájuk az előadás után. Mondtam a rendezőnek, Vámos Lacinak, hogy én ismertem ezt a fiút, akit játszom, és mindig garbóban meg mandzsettás ingben járt, erre Klári odaugrott, mondván, ne hallgasson rám, mert ezt imádja bennem, és széttépte az ingemet. Aztán a rendező persze nem is engedte meg, hogy garbóban meg mandzsettás ingben játsszam el a szerepet, így akármennyire is szerettem volna, nem tudtam megmenekülni a hosszas mosakodástól.
Koncz Gábor úgy véli, a színházból mára már némiképp elveszett a játék öröme, a színészek ugyanis annyit dolgoznak, hogy majd beleszakadnak, de csak nagyon ritkán van lehetőségük arra, hogy alkossanak, pedig szerinte az lenne az igazi feladatuk, éppen ezért, ha hiányzik az életükből az alkotás öröme, akkor nem is érzik igazán jól magukat. Szerinte akkor már nem is öröm színésznek lenni, mert az ember nem tudja megteremteni azt a varázst, amely nélkül a színészet csupán mesteremberkedés, nem művészet.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész elárulta, nemrég igen komoly gerincműtéten esett át, ám igyekszik minél kevesebbet törődni a problémákkal, és a nyolcvanadik életéve felé közeledve is arra törekszik, hogy minél többet dolgozzon, illetve minél többet alkosson. Nemrég forgatta le a háromszázötvenedik filmjét, jelenleg is játszik a színházban, és reményei szerint a közeljövőben újabb feladatok is várnak majd rá, hiszen ma is bátran vállalja a kihívásokat, azt hirdetve, hogy a bátrak sem élnek örökké, de a gyáva sosem él.
Koncz Gábor 1938. július 8-án született Mezőkeresztesen. Édesapja papnak vagy orvosnak szánta, ám a későbbi színművészt az előbbi pályától a cölibátus riasztotta el, utóbbitól pedig az, hogy nem bírta a vér látványát. Kamaszként bokszoló szeretett volna lenni, tizenhat évesen azonban kikapott a ringben, ami elvette a kedvét a sportágtól. A színészi pálya iránti érdeklődése a mezőkövesdi kollégiumban támadt fel. Az intézmény igazgatója egy Kisfaludy-darabban rábízta a király szerepét, mert egy „nagydarab” fiúra volt szüksége. Koncz Gábornak sikere lett, ami fontos szerepet játszott abban, hogy a színészi pályát választotta hivatásául. Elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1963-ban szerzett oklevelet. Már 1962-ben elkezdett filmezni, azóta számos sikeres filmben és színházi előadásban játszott, illetve rendezőként is több ízben kipróbálta magát. Munkásságát rangos díjak és kitüntetések sorával ismerték el: 1964-ben megkapta a Filmkritikusok Díját, 1968-ban a Jászai Mari-díjat, 1971-ben a SZOT-díjat, 1981-ben neki ítélték a Magyar Filmszemle díját és az Újdelhi Fesztivál legjobb férfi alakításáért járó díjat, 1982-ben érdemes művész lett, 1994-ben megkapta a MSZOSZ-díjat, 1997-ben a Kossuth-díjat, majd 2006-ban Radnóti Miklós antirasszista díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki, ezt követően 2009-ben a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett, 2011-ben Pécsi Sándor-díjjal, 2014-ben pedig Bilicsi-díjjal jutalmazták.
