Liszi Melinda nevét elsősorban a szabadkai Életjel – Csáth Géza Művészetbaráti Kör rendezvényeiről ismerheti a vajdasági közönség, hiszen erőteljes színpadi jelenlétével és magával ragadó produkcióival éveken át rendszeresen elkápráztatta a verskedvelőket. A középiskolai évek után azonban eltűnt a szemünk elől, Békéscsabán folytatta ugyanis a tanulmányait, amelyeknek befejezése után a Békéscsabai Jókai Színházhoz szerződött, és az intézmény társulatának jelenleg is tagja. Azt mondja, igazán jól érzi magát Békéscsabán, ahol az elmúlt évek során számos izgalmas szerepet játszhatott, ráadásul mindezt olyan közegben tehette meg, amelyet mindenkor kölcsönös megbecsülés és családias légkör jellemez.
– Gyermekkoromban nagyon kedveltem a meséket, de még ennél is jobban szerettem amikor édesanyám esténként verseket olvasott fel vagy mondott nekem, ugyanis annak idején maga is foglalkozott versmondással. Úgy hét-nyolc éves lehettem, amikor elkezdtem azzal gyötörni édesanyámat, hogy szeretnék én is elkezdeni Horváth Emma tanárnőhöz járni. Eleinte elutasította ezt a kérésemet, mondván, még túl kicsi vagyok hozzá, várjunk néhány évet. Tízéves voltam, amikor először elvitt a tanárnőhöz. Nagyon beleégett az emlékezetembe az a pillanat, hiszen nagyon izgultam, annak ellenére, hogy csak egyetlen nézőm volt, a tanárnő. Mégis olyan volt számomra, mintha több száz ember előtt kellett volna szerepelnem. A cinege cipője című verset mondtam el. Egy kicsit meg voltam szeppenve, és egy kicsit talán halkabban is beszéltem a kelleténél, amivel egyébként sem előtte, sem utána nem volt soha semmiféle problémám. Szinte ma is hallom a tanárnő hangját: „Kisasszony, nyissa ki a száját!”, majd elkezdte sorolni a hibáimat, végül azonban azzal zárta mondandóját, hogy igen sok lehetőséget vélt felfedezni bennem, és ezért nagyon szívesen látna a kör tagjai között. Hazafelé menet egy kicsit pityeregtem ugyan, de érdekes módon egyáltalán nem rettentetett el a kritika, sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy még inkább meghozta a kedvemet ehhez az egészhez. Aztán, amikor a következő alkalommal visszamentem hozzá, már azt éreztem, elkezdett leomlani az a képzeletbeli betonfal, amit az első alkalommal látni és érezni véltem a tanárnő és énköztem. Egyre kevésbé láttam benne a szigort, és egyre jobban azt a segíteni akarást, amivel a fejlődésemet szerette volna szolgálni, ugyanúgy, ahogyan azt utána éveken át tette, amiért ma is nagyon hálás vagyok neki – emlékszik vissza Melinda, aki nem tagadja, sokáig kizárólag a versmondás foglalkoztatta, a színészetben rejlő lehetőségek csak jóval később rajzolódtak ki előtte.
– Eleinte nagyon sokáig csak versmondóként álltam színpadra, később került képbe a pódiumjáték műfaja, ami által lépésről lépésre kezdem megismerkedni a színészettel is. A Basity lányokkal, Grásztity Viktorral és a többiekkel annyira jó csapatot alkottunk és annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy soha nem valamiféle pluszmunkaként éltem meg a próbákat és a fellépéseket, hanem – ugyanúgy, ahogyan a sportolók az edzéseket és a versenyeket – egyfajta doppingszerként, ami mindig új erőt és új lendületet ad számomra. Akkoriban kezdett megfogalmazódni bennem az a gondolat, hogy mi lenne, ha a színészetet választanám hivatásul. Azután egyre komolyabbá vált ez az elhatározásom, és a gimnáziumi évek vége felé már kifejezetten erre a pályára készültem, más lehetőség fel sem merült bennem. Eredetileg Budapesten szerettem volna beiratkozni, de ott sajnos nem sikerült túl jól a felvételi, ami mind a mai napig nagyon rossz élményként él bennem. Olyan megaláztatásnak voltam kitéve, olyan sérelmek értek mind a magyarságommal, mind a vajdasági magyar mivoltommal kapcsolatban, hogy szinte menekültem onnan. Ezt követően Kaposváron is megpróbáltam a felvételit. Ott nagyon sokáig eljutottam, és bár végül a harmadik körben kiestem, azaz nem kerültem be azok közé, akik felvételt nyertek, ezt mégsem éltem meg olyan rosszul, mint a budapestit, hiszen Kaposváron már átélhettem az igazi felvételi-érzést, az izgalmat, a kihívást, a bizonyítási vágyat, a sikerélményt, szóval mindazokat a dolgokat, amelyek normális esetben hozzátartoznak egy felvételihez. Azután Basity Erika, aki olyan számomra, mintha a második anyukám volna, felvetette, hogy miért nem megyünk el Békéscsabára, hiszen ott is van egy ilyen típusú iskola. Eleinte kissé húzódoztam ettől a lehetőségtől, végül mégis sikerült rábeszélnie, amiért azóta is hálás vagyok neki. Már a felvételi is elképesztően laza és könnyed volt, nagyon szimpatikus emberek ültek velünk szemben, akikkel egyetlen pillanatig sem kellett bájolognunk, és akik teljes mértékben emberekként kezeltek bennünket – magyarázza Melinda, hozzátéve, amikor megtudta, hogy felvették, nagyon megörült, hiszen egyrészt tisztában volt azzal, hogy az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakán abban az évben nem nyílik magyar nyelvű osztály, másrészt semmiképpen sem szeretett volna egy éven át otthon ülni a babérjain.
– Eljöttem Békéscsabára, és azután itt ragadtam. Eleinte ugyan nem volt könnyű megbirkóznom azokkal a kihívásokkal, amelyeket a megszokott közegemből, a Csáth-körből és a szabadkai létből való kiszakadás jelentett számomra, ahogyan azzal sem, hogy a sok-sok otthoni siker után itt, Békéscsabán mindent újra kellett kezdenem, és újra kellett bizonyítanom is. Ugyanakkor nagyon szerencsés voltam, hiszen lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjek egy nagyszerű tanári kart, amelynek tagjai közül mindenképpen ki kell emelnem az osztályfőnökömet, Kara Tündét, illetve Czitor Attilát, aki utána több alkalommal rendezett is különböző előadásokban. Mind szakmailag, mind emberileg nagyon sokat kaptam tőlük. A kezdetektől fogva nagyon jól látták, hogy mik az erősségeim, mik azok a dolgok, amelyekben még fejlődnöm kell, illetve mit kell tennem annak érdekében, hogy feltörhessen belőlem mindaz, ami bennem van. Mindketten a természetességre neveltek, és arra, hogy megpróbáljak minél jobban megnyílni a színpadon. Mindennek köszönhetően már harmadévesen is nagyon-nagyon jó szerepeket kaptam, és a megfelelő minősítés megszerzése után a Békéscsabai Jókai Színház akkori igazgatója, Fekete Péter felajánlotta, mi lenne, ha a színházban maradnék. Ennél szebb jövőképet álmodni sem mertem volna magamnak, különösen annak tükrében, hogy azt megelőzően öt évre visszamenőleg senkit sem szerződtettek – meséli Melinda, hozzáfűzve, természetesen kérdés sem volt számára, hogy igent mondjon a lehetőségre. A gyakornoki év letöltése után nem sokkal már közalkalmazotti státusba került a színházban. Az intézmény társulatának azóta is tagja, és a mai napig nagyon jól érzi magát a békéscsabai színházban.
– Nagyon jó csapat van itt, szinte teljesen úgy élünk, mint egy nagy család, és ezt mindenki megerősíti, aki vendégként érkezik hozzánk, kiemelve, hogy korábban sosem találkozott ilyen fantasztikus társulattal. Ez szerintem óriási kincs, hiszen rendkívül fontos, hogy az ember ne csak a családjára és a barátaira tudjon támaszkodni, hanem a munkahelye is olyan hely legyen számára, ahova úgy tud bemenni, mintha hazamenne. Azt hiszem, nekem óriási szükségem van arra a felhőtlen egymás közötti viszonyra és arra a családias légkörre, amelyet mind a Csáth-körben, mind a Békéscsabai Jókai Színházban megtapasztalhattam ahhoz, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok, ne feszengjek, és ne akarjak mindenáron megfelelni. Egy színész életében ugyanis, véleményem szerint, hihetetlenül fontos, hogy ne akarjon mindenkinek és mindenáron megfelelni. Ez nekem is nagy keresztem volt, és csak évek hosszú során sikerült tőle megszabadulnom. Rá kellett ugyanis jöttem, hogy egyrészt nem is lehet mindenkinek megfelelni, másrészt, ha valaki mégis állandóan erre próbál törekedni, akkor annak előbb-utóbb sérülni fog a személyisége. Egy idő után azt veszi észre, hogy már nem önmaga, mert a mindenáron való megfelelni akarás által kiforgatja magát mindabból, ami ő valójában – fogalmaz Melinda, aki saját bevallása szerint igen szerencsésnek érzi magát azért, hogy az elmúlt évek során számtalan izgalmas szerepet játszhatott el a Békéscsabai Jókai Színházban.
– Éppen néhány nappal ezelőtt készítettünk egy kis videót az eddigi szerepeimből, és akkor ébredtem rá, milyen szerencsés vagyok, hogy csaknem ötven előadásból tudtam válogatni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy rendkívül sokat foglalkoztattak az elmúlt kilenc évben, ráadásul azok a zenés produkciók, amelyek a szó klasszikus értelmében nem tekinthetők előadásoknak, hanem inkább zenés estekként tartjuk őket számon, nem is szerepeltek az összeállításban. Azt is öröm volt látni, hogy milyen sok arcom volt ezekben az előadásokban. Ez azért jó, mert szerintem egy színésznek nem szabad megengednie azt, hogy beskatulyázzák. Ha egy icipici lehetősége is van arra, hogy egy másik arcát is megmutassa, igenis élnie kell vele, és ha jól csinálja, akkor azt előbb-utóbb mások is fel fogják ismerni. Azt hiszem, jómagam is annak köszönhetem, hogy ennyiféle műfajban és szerepkörben kipróbálhattam magam, hogy mindegyik igazgatóm azt mondta, ezer arcom van a színpadon. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy soha nem engedtem meg magamnak, hogy két szerepet ugyanolyan módon formáljak meg. Annak ellenére, hogy számtalan lehetőségem lett volna arra, hogy a jól bevált sablonok alapján formáljak meg egy-egy figurát, soha nem választottam ezt a megoldást. Ehelyett mindig megpróbáltam megtalálni bennük azokat a pontokat, amelyek segítségével különbözni tudtak a többiről. Úgy vélem, nem nagyon van nagyobb ajándék egy színész számára annál, ha mindig képes megtalálni magában egy új arcot, egy új színt, egy új lehetőséget, hiszen ha valakinek folyamatosan ugyanazt kell csinálnia, akkor az egy idő után óhatatlanul is kiégéshez vezet, és ha valaki számára már nem öröm felmenni a színpadra, akkor az a színész és a színészet halála is egyben – hangsúlyozza Melinda, aki éppen ezért kiemelt céljának tartja, hogy folyamatosan megújuljon, és ezáltal állandóan fejlődni tudjon.
– Soha nem vágytam a szó klasszikus értelmében vett sikerre. Az, hogy engem ünnepeljenek vagy netán sztároljanak, egyáltalán nem vonz, sőt, ha lehet azt mondani, kifejezetten taszít is. Ennél sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy időről időre visszaigazolást kapjak arról, hogy az, amit csinálok, jó-e vagy nem. Félreértés ne essék, ahogy mindenkinek, nekem is nagyon fontos a nézők szeretete, ahogyan nagyon fontos maga a közönség is. Úgy érzem azonban, hogy a szakmai körökből érkező visszajelzések mindig egy kicsivel többet hozzá tudnak tenni az ember fejlődéséhez, mint a közönség soraiból érkezők, hiszen a közönség csak visszaigazolni tudja azt, hogy valami vagy valaki jó-e vagy sem, továbbfejleszteni nem, ezt kizárólag a szakma tudja. Számomra viszont rendkívül fontos, hogy folyamatosan meg tudjak újulni, és egyetlen pillanatra se higgyem el magamról, hogy már készen vagyok, hanem állandóan fejlődni tudjak. Mindez azonban csakis akkor lehetséges, ha az ember meghallgatja mások véleményét, és olyan módon szűri és értelmezi, hogy a személyes fejlődését és továbbépítkezését szolgálják – magyarázza Melinda, aki szerint az ember életében az egyik legfontosabb dolog az, hogy bármit is csinál, örömmel tegye, mert ha valaki kényszerből tesz valamit, vagy esetleg olyan módon, hogy közben nem érzi jól magát, akkor az egy idő után már nemcsak rá lesz rossz hatással, hanem a környezetére is, hiszen – ahogyan fogalmaz – egy megkeseredett ember, csak keserűséget tud magából sugározni, ha viszont valaki azzal foglalkozik, amit szeret, akkor mások felé is pozitív érzelmeket sugároz, időről időre mosolyt csalva a környezetében élők arcára.
