A kortárs improvizatív zene világában tehettek utazást az érdeklődők nemrég az Ittzés–Mezei Duó zentai koncertjén, valamint az azt követő pódiumbeszélgetésen, amelynek során a két kiváló művész Bicskei Zoltán grafikus, filmrendező kérdéseire válaszolva mesélt a koncert alatt bennük kialakult érzésekről, ugyanakkor a kortárs improvizatív zenéhez kapcsolódó gondolataikat is megosztották az egybegyűltekkel.
Ittzés Gergely és Mezei Szilárd saját bevallásuk szerint a kétezres évek elején egy nagyzenekari produkció keretében találkoztak először egymással, és azóta is kiváló kapcsolatot ápolnak, aminek hozadékaként az elmúlt évek alatt számos formációban léptek fel közösen, és több lemezen is játszottak együtt. A mostani zentai koncertjük elsődleges apropója Mezei Szilárd Ittzés Gergelynek dedikált fuvolaversenye előadásának előkészítése volt.
– Az, hogy milyen zenei hatásokat építettünk be a zentai koncertünk anyagába, egyáltalán nem volt tudatos. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan sok minden tudatosul az emberben játék közben, jobb esetben ez csak azután történik meg, hogy már elindult egy bizonyos úton – hangsúlyozta a koncertet követő beszélgetésen Ittzés Gergely, aki szerint ezen az úton ugyan vannak ötletek, amelyek meghatározzák, hogy mi az, amit érdemes lenne kipróbálni; vannak választások, amelyeknek egy része tudatos, más része nem, viszont – mint mondta –semmit nem beszélnek meg előre, sem egymással, sem önmagukkal.
– Ezek inkább csupán kiindulópontok, eldöntjük, hogy merre indulunk, aztán pedig kiderül, hogy merre megyünk tovább. Most így lejtett az út, legközelebb másként fog. Amikor csatlakozik a másik személy, akkor egymást is vonzzuk valamerre, hiszen reagálunk egymásra. De nemcsak egymásra, hanem önmagunkra is. Én legalábbis azt tapasztalom magamon, hogy hallok vagy elképzelek valamit, ami esetenként nagyon konkrét, esetenként viszont teljesen homályos, és ahhoz képest megszületik valami, ami általában egyáltalán nem fedi azt, amit elképzeltem. Ilyen értelemben tehát némiképp magamat is meglepem, aminek folytán van némi diszharmónia aközött, amit elképzelek, és aközött, ami megszületik. Ez azonban abban a pillanatban egy olyan elfogadni való dolog, ami a következő lépést is meghatározza. Nem gondolkodunk annyira előre, mint mondjuk a sakkban szokás, hanem az egyik frázis szüli a másikat. Meghallom a hangokat, és eljátszom őket. És hogy mindebben mi köszön vissza? Nyilvánvalóan nagyon sok olyan dolog, amivel már akár hallgatóként, akár előadóként találkoztam. A zene gazdagsága lehetővé teszi, hogy egy jól sikerült koncert után úgy érezhessük, nagyon sokféle világot bejártunk, lehet, hogy inkább magunkban, mint kívül, ugyanakkor nagyon örülünk annak, ha ezeket a világokat a hallgatóság számára is sikerül megjelenítenünk – tette hozzá Ittzés Gergely. Mezei Szilárd szerint mindez jóval mélyebben gyökerezik annál, mintsem hogy konkrét emlékekből kelljen eredeztetni.
– Én nem gondolom, hogy mindez konkrét emlékekből vagy zenehallgatási élményekből eredeztethető, hanem valószínűleg sokkal mélyebben gyökerezik. Minden onnan jön. Itt például voltak a balkáni hangzásvilágra emlékeztető elemek is, annak ellenére, hogy korábban szinte soha nem játszottam ilyeneket, sőt arra sem emlékszem, hogy egyáltalán felmerült volna bennem ennek a lehetősége. Igaz, most sem én hoztam fel. De nem is ez lényeg, hiszen ebbe a zenébe gyakorlatilag minden ízléses dolog belefér, vagyis minden, amit zenének nevezhetünk, legyen az klasszikus, kortárs, nép- vagy éppen dzsesszzenei elem, mert ezek általában egészen egyszerűen adják magukat. Ha például van egy bőgőnk, akkor adja magát, hogy azon szvinget kell játszani, hiszen bűn lenne nem élni a lehetőségekkel – magyarázta Mezei Szilárd, aki kifejtette, az ő esetében nem válik el élesen egymástól a komponálás és az improvizáció.
– Attól függetlenül, hogy zeneszerzést tanultam, már olyan régóta foglalkozom improvizatív zenével, hogy komponáláskor is az első gondolat megszületése a legfontosabb, és csak azután kezdem összerakni az adott műveket. Tulajdonképpen ugyanez van akkor is, amikor az ember egy-egy koncerten játszik, ami számomra egy kicsit olyan, mint az álmodás folyamata. Azt álmodjuk, hogy itt, ott, amott voltunk, és ez az egész folyamat a reális időben mindössze néhány másodperc alatt lezajlik, holott álmunkban akár egy fél életet is bejárunk. Amikor az ember improvizál, akkor tulajdonképpen nagyon gyorsan komponál, hiszen állandóan figyeli, hogy mi történik. Persze ez sokkal kockázatosabb, mert itt nincs javítási lehetősége, nem tudja utólag átnézni, ellenőrizni. Mivel ez a két dolog nálam nem válik szét egymástól, teljesen egyetértek azzal, hogy ebbe a műfajba minden belefér, ugyanakkor azt is fontosnak tartom hozzátenni, hogy a kortárs improvizatív zenének olyan jellege is van, ami semmi másnak nincs, és ez az, ami engem a leginkább érdekel. Hiszen az, hogy minden belefér, teljesen természetes, az viszont, hogy van valami, ami sehol máshol nincs meg, sokkal kevésbé tekinthető annak. Azt az interakciót ugyanis, amit előhoz, nem lehet lekottázni, nem lehet megismételni, és egyebek mellett éppen ez az oka annak, hogy minden koncert teljesen más és más – fejtette ki Mezei Szilárd, aki a kortárs zene történetének alakulására vonatkozó elméletét is ismertette az egybegyűltekkel.
– Van egy elméletem, miszerint az európai zenetörténetben egészen addig a pillanatig, amikor Mendelssohn először előadatta a Máté-passiót, mindig kortárs zenét játszottak, vagyis azokat a műveket, amelyek éppen akkor születtek. Akkor viszont, amikor elkezdődött ez a folyamat, amely arra irányult, hogy elő kell venni a régi zenéket, mindez megszűnt, és ennek folytán mára odáig jutottunk, hogy a mai kortárs zene annyira távol van a közönségtől, hogy annak egy része teljesen befogadhatatlannak tartja. Olykor elgondolkodom azon, hogy vajon hol tartanánk, és vajon milyen lenne a mai kortárs zene, ha mindez nem történt volna meg. Ez az én nagy dilemmám, amit azonban sajnos már semmilyen módon nem lehet modellezni. Erre mondja ugyanakkor Gergely, amivel természetesen egyet is értek, hogy akkor nem ismernénk például Bachot, és ezáltal sokkal szegényebbek lennénk. Ez abszolúte igaz, csak hát valamit valamiért, hiszen így meg ma gyakorlatilag nincs is kortárs zenénk – magyarázta Mezei Szilárd, akivel zenésztársa mindebben nem teljesen értett egyet.
– Én úgy vélem, van kortárs zenénk, mert van olyan szórakoztató zene, amiből csak a legaktuálisabb az érdekes. Igaz, hogy már ott is van retró, vagyis már az is csinált egy képzeletbeli hurkot a kisebb körön belül. Szerintem inkább arról van szó, hogy a zene mára teljesen kettévált: van a szellemileg elmélyült, koncentrált, igazságot kereső zene, és van a zsigeri élményre éhező közönséget kiszolgáló zene. Van, akinek csak ez jut, van, akinek csak az. Az egykori nagyok meg tudták valósítani azt, hogy a zenéjük egyszerre legyen szórakoztató és elmélyült is. Ma viszont ez már csak nagyon ritkán sikerül – fogalmazott Ittzés Gergely, aki szerint a zenében ma kétféle feladat keveredik egymással, az egyik az, hogy a megjelenítés tükrözze azt a létállapotot és azt a környezetet, amelyben élünk, a másik az, hogy valamiféle harmóniára törekedjen. Ez a két feladat azonban olykor disszonanciát eredményez.
– Mindez a kortárs zeneszerzésre is jellemző, hiszen azon belül is óriási szélsőségek tapasztalhatók, van, ahol mindenáron létre akarják hozni a harmóniát, és ezáltal sok esetben hamis és őszintétlen harmónia jön létre, ugyanakkor van, ahol tagadják azt, és úgy vélik, minden, ami harmonikusnak hat, időszerűtlen és giccses. Én egyiket sem tagadom, inkább a kettő egyensúlyát keresem, ami valószínűleg a zentai koncertünkön elhangzott produkcióból is kiderült, amelybe belefért a káosz is, ugyanakkor valamiféle rendet is kerestünk, olyat, amiben létre tudott jönni az általunk fontosnak tartott megnyugvás is – fogalmazott a nemzetközi szinten is elismert magyarországi fuvolaművész az Ittzés–Mezei Duó zentai koncertjét követő beszélgetés során.
