Örömhír

Nyár elején kirándult a család az állatkertbe. Péter nagyon örült annak, hogy anya is velük tart. Boldogan lépkedett szülei között az állatkerti virágokkal szegélyezett úton. Jobb kezével anya, a ballal pedig apa tenyerét szorongatta. Egyenesen a jegesmedvék palotája felé tartottak. A lépcső előtt apa szinte az égig emelte a fiát, Péter sikoltott is vidáman a levegőben, majd helyet foglalt elődje nyakában, hogy beláthasson a medencéhez.

Fönt a betonkönyöklőre csak az állatkert igazgatója támaszkodott. Elmélyülten nézett befelé, de Péter boldog sikoltására hirtelen megfordult.

– Jó napot, Verona asszony! – köszöntötte előbb anyát. – Éppen ti ketten jártatok eszemben a találkozást megelőző pillanatokban – fordult Péterék felé az igazgató úr. – Szerencsével járt a jegesmedvék násza!

– Ez mit jelent, anya?

– Jegesmedvemama várandós. Kicsi bocs születik.

– Vagy kicsi bocsok jönnek a világra – javította ki anyát az igazgató úr.

– Honnan tudod, hogy vemhes a medvemama? – tudakolta apa.

– Az anya sokkal többet eszik immár, mint a nász előtt.

– Miért eszik sokat? – kottyantott közbe Péter.

– Növeli a testsúlyát. Vagy két mázsát szed föl magára. Végül barlangjába húzódik vissza, és hosszan tartó álomba merül. Itt hozza majd világra bocsait.

– Mikor születnek meg a kicsi bocsok? – kérdezte idegesen Péter.

– Ha minden úgy történik, ahogy természetes, úgy januárban többen lesznek a fehérmedve-hajlékban. Az utódok világrahozatala 240–250 napra esedékes. Ti május elején láttátok a jegesmedvecsodát, könnyű kiszámolni, mikorra várhatjuk legkedvesebb jövevényeinket.

– Mégis hányan születhetnek? – kérdezte anya.

– Egy, kettő vagy három lehet a picikék száma.

Péter gyorsan próbálgatta az ujján, mennyi az egy, a kettő, a három.

– Legyenek hárman! – ajánlotta a gyerkőc.

A fölnőttek erre mind fölnevettek.

– Kívánni lehet, Peti gyerek, de a természet törvénye szabja meg a számukat – vette komolyra a szót az igazgató bácsi.

– Kívánok hármat! – kiáltotta Péter, és kiugrasztotta ökléből a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujját.

A kijáratban megjelent a nagyobb, a hím jegesmedve.

– Ő az apaállat – mutatott rá az igazgató.

Az apaállat megállt a medence partján. Előbb a vizet nézte, aztán fölemelte fejét, és a parton ácsorgó szemlélőit vizsgálgatta. Péter úgy érezte, találkozott a tekintetük. Annyira belemerült az apaállat megfigyelésébe, hogy észre sem vette, mikor lépett a napfényre az anyaállat, a várandós mama, csak a csobbanást hallotta.

– Fürdik a medvemama! – kiáltott a fiú.

Péter feszengeni kezdett az apja nyakában.

– Mi van veled, fiam? – kérdezte apa.

– Tegyél le gyorsan, apukám!

Apa lerakta Pétert a betonkerengőre. De Péter nem sétálni akart, anyához bújt.

– Anya, kérem szépen Petibocsot!

Petibocs előkerült anya táskájából.

Apa újfent Péter hóna alá nyúlt, s máris legmagasabbról ő nézett le a jegesmedvékre. A gyerek két kezébe fogta Petibocsot, aztán jobbjával elengedte, s odamutatott a medencében úszkáló anyamedvére.

– Petibocs! Ott fürdik az anyamedve. Nemsokára kistestvéred születik.

– De jó lesz nekem! – örvendezett Petibocs! – Én nagyon szeretem majd a kistestvéremet!

– Én is! – súgta Petibocs fülébe Péter.

– Ebben a nagy jegesmedve-vizitációban igencsak megéheztem! – szólt apa. – Velünk tartasz, igazgató úr?

– Sok dolgom van még, bocsássatok meg, hogy nem falatozhatunk együtt.

Míg anya egy kerti asztalra kitálalta kosarából az elemózsiát, apa mobiltelefonjával babrált.

– Kinek telefonálsz, apa? – kérdezte Péter.

– A mamáknak, kisfiam! Bejelentem nekik az örömhírt!

– Azt jelented be, hogy Petibocsnak kistestvére születik?

– Azt is, kisfiam.

Péter erre anyához bújt.

– Mi is januárra várjuk a húgocskádat, Petikém!