Hosszan néztek a hósirályok a hajóhíd tetejéről a nyitott ajtókra.
– Valamit tennünk kellene! – javasolta a legfiatalabb. – Talán lenézhetnél, Hósirály! Közülünk egyedül te ismerheted föl Macimamát, hiszen beszéltél is vele.
– Menj le, Hósirály! – biztatta őt az első madárcsoport vezetője. – Én nem tudok a jegesmedvék nyelvén beszélni.
– Én sem nagyon – válaszolt a Hósirály. – Egyetlen találkozásunk alkalmával én beszéltem hozzá, ő meg inkább csak integetett a fejével.
Egyszer két lábra is állt, talán, hogy jobban hallja a hangomat.
A hajóhíd tetején utazó hósirályok mindannyian bólogattak.
– Lemegyek! – döntött Hósirály.
Ugrott egyet Hósirály, kicsit széttárta a szárnyát, levitorlázott az egyik nyitott ajtó mellé. Kicsit félve, mégis belépett a terembe. Szárnysuhogására fölfigyeltek a jegesmedvék. Megjelenésekor így köszöntötte őt egy nagyobbacska bocs:
– Jé, egy hósirály!
A fehér fejek mind a fehér madár felé fordultak.
Az ivóvizet kínáló tengerész fölkiáltott:
– Hol jársz itt, te, sirály, ahol a madár sem jár?
Talán valamelyik esti meséből maradt meg a bácsiban a kicsit átalakított örökös mesekérdés? Talán épp alkonyatkor kívánt szép álmokat az unokájának, amely altatóban ilyen kérdés is elhangzott?
– Egy jegesmedve anyukát keresek, akivel nemrégen találkoztam egy széttöredezett jégdombocska maradványán – válaszolt a Hósirály.
– Beszéltél is vele? – kérdezte egy hatalmas jegesmedve úr.
– Beszéltem. Hírt vittem neki egy csöpp jégtáblán hajózó bocsról.
– Petibocs! – hallatszott a hajófenék mélyéről egy hang, amelyben keveredett az öröm és a szívszorító félelem.
– Ki kiabált a terem sötét sarkából? – kérdezte a tengerész.
– Én! Petibocs anyukája! Macimamának hívott a kisfiam.
– Téged keresünk, Macimama! De jó, hogy rád találtunk!
A tengerész kinyitott egy tetőablakot, így világos lett. Macimama örömében két lábra állt, hogy ünnepélyesebben fogadhassa a Hósirályt.
A madár nem repülhetett a teremben, apró lépésekkel, sirály módra szedte a lábát, de megérkezése Macimamának nagyon hosszú időnek tűnt.
Végre odatotyogott Hósirály Macimama kicsi lakosztályához.
– Hogy van a fiam? – köszönés helyett ez a kérdés buggyant ki Macimama száján. Nem csodálkozott ezen egy jelenlévő sem, mert, komoly a baj, egy édesanya számára megszűnik minden más a világon, csak a gyerekecskéje létezik.
– Jól van.
– Hála Mindenhatónknak! Egészséges?
– Egészséges. Nem viselte meg a jégtáblán való hajókázás, mert idejében riasztottunk egy csapat fókát, akik belekapaszkodtak Petibocs jéghajójába, és kiúsztatták hozzánk egy hatalmas gleccserre.
– Enni kap?
– Pótmamája van, és húgocskája is. Szopnak mind a ketten, pótmama jól bekészült születendő utódainak fogadására.
– Több bocsot is szült a mi drága jótevőnk?
– Két gyereke lett. Ám a fia Fényországba távozott szinte a születése után.
Macimama nagyot nyelt, meg is nyugodott. De a sok kérdés, ami még lett volna, pillanatnyilag mind kiugrott a fejéből.
A hatalmas jegesmedve úr kíváncsian bámulta Hósirályt.
– Hogyan képzelted el, hogy megtalálod Petibocs mamáját?
– Ezen nem gondolkodtam egy pillanatig sem. Fogalmam sem volt, mit teszünk, ha helyzetbe kerülünk.
– Milyen helyzetre gondolsz?
– Milyen helyzetre? Például ha találkozunk valakivel, akkor rákérdezünk, mit tud egy eltűnt kicsi jegesmedve bocsról.
– Valóban eltűnt sok kicsi bocs. Szinte egyről sem tud senki semmit. És ti kikkel találkoztatok?
– Néhány hósirállyal, akik szemlélgették, milyenné is lett a mi gyönyörű, jeges, havas világunk. Szerencsére ott volt egy bálnatestdarab, abból újabb erőt merítettünk, így folytathattuk utunkat tovább.
– Ha nincs a bálna?
– Egymás után lehullottunk volna ebbe a csúffá tett, szennyes, halálos, jeges tengervízbe.
– Életetek árán is kerestetek egy jegesmedve anyukát, hogy közöljétek vele, a fia megmenekült.
– Igen. De mi nem gondolkodtunk azon, hogyan is végződhet az utunk.
– Csoda ez az északi sarkkörön. Hósirályok segítenek a jegesmedvéknek!
– Ti is sokat segítetek nekünk. Soha egyetlen jegesmedve sem képes elfogyasztani kifogott zsákmányát. A fókákról ti leginkább a zsírréteget tüntetitek el.
– És jó étvággyal fogyasztjuk a szívét-máját! – nevetett föl a hatalmas jegesmedve úr.
– A húsát nekünk hagyjátok.
– Látod, Hósirály, erre nem is gondoltam.
A jégtörő remegni, oda-vissza düledezni kezdett. Mindenki belekapaszkodott, amibe tudott. A kis bocsok anyjuk puha, hasi szőrébe kapaszkodtak.
– Újra jégmezőre bukkantunk – szólt a tengerész. – Lassul a haladásunk, mert törjük a jeget, hogy utat vájjunk magunknak hazafelé.
– Hazafelé? – sírta el magát Macimama.
Sok jegesmedvének könny buggyant ki a szeme sarkából.
– Én a kisfiamhoz mennék! – zokogta Macimama.
(Alkotótársaim: Báló Júlia, Bajusz Lola, Dobos Kis Ádám, Magda Máté, Mancfeld Bianka, Nagy Zámbó Bálint, Sóti Sára és Szalai Áron, a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola tanulói)
