Aránylag – viszonylag. Alapjelentésük lényegileg azonos: valamihez mérve, arány(os)ítva, viszonyítva, valamihez képest. Ehhez járul egy másodlagos, minősítő, illetve értékelő árnyalat is: nem nagyon, meglehetősen, eléggé. Az alapszó értelme azonban mintha árnyalná használatukat: az aránylag mértékbeli egybevetést, valamihez mérést, arányítást éreztet, tehát konkrétabb, a viszonylag pedig inkább bizonyos viszonyra, összefüggésre, körülményekre utal, vagyis elvontabb, és valamivel választékosabb, ritkább is. Például: aránylag olcsó; aránylag nagyobb; aránylag több – viszonylag megfelelő; viszonylag jól érzi magát. A használatban azonban a két szó többnyire a fenti árnyaló megkülönböztetés nélkül, felcserélhető szinonimaként fordul elő. Gyakori, modoros használatuk bizonyos szószaporító köntörfalazást, körülményeskedést éreztet.
Belső – benső. A két melléknév közös alapjelentése: valamiben, valamin belül, valaminek a belsejében lévő, belül működő (például: belső cseléd, ember, munkatárs; belső baj, gumi, rész, szerv, szög, vérzés, zseb). Átvitt értelmük: a lélekben végbemenő, lélekből fakadó (például: belső vagy benső hang, küzdelem, tűz). Stílusárnyalatbeli különbség azonban van köztük: a benső egy kissé választékos és régies (például benső szoba). Vannak ezenkívül sajátos átvitt jelentésárnyalatai is: a lélekben, az érzelmekben mélyen gyökerező, bensőséges, meghitt, bizalmas, titkos (például: benső barátság, kapcsolat, meggyőződés, ügy, viszony).
Betű – hang. Kevésbé szabatos, pongyola, esetleg népies beszédben gyakran mondunk tévesen betűt hang helyett (például: minden betűt külön hangsúlyoz; ropogtatja az r betűket), holott a betű az emberi beszédhang írott jele (néha ettől független jelzés, például a a felsorolás első alpontjának élén; π mint matematikai jel). A hangot kimondjuk, kiejtjük, halljuk, a betűt leírjuk, olvassuk!
Emlékezik – emlékszik. Mindkét ige az emlék főnév származéka. Egyaránt mondhatjuk ugyan, hogy emlékezik vagy emlékszik valakire, valamire, de némi stiláris különbség van a két alak között: az emlékezik kissé választékosabb. Jelentésbeli eltérés is kialakult köztük: az emlékszik csak az emlékezet működésére vonatkozik (= eszébe jut, eszében tart), az emlékezik ezenkívül valami vagy valaki emlékének tudatos felidézését is jelentheti. Tehát ha valakinek kegyelettel adózunk vagy emlékét felidézzük, csak a z-s változatot használjuk, például: halottainkról emlékezünk. Ilyen értelemben még a -ra, -re ragos vonzat esetén is csak az emlékezik forma használható, például: ezekben a napokban az első űrhajósra emlékezik a világ. Meg kell még jegyeznünk, hogy a két ige ragozási rendszerében is van különbség. Az emlékszik töve csak a kijelentő mód jelen idejében használatos (emlékszem, emlékszel stb.), a többi időben, módban és származékban az emlékezik ragos formái élnek (emlékeztem, emlékeznék, emlékező stb.).
Keresztnév – utónév. A személynévnek a családnév melletti egyénítő elemét, amely a magyarban a családnév után következik, a köznyelvben keresztnévnek nevezzük. A keresztnév szónak azonban még a 20. század elején is ’keresztségben kapott név’ jelentése volt. Ezért az állami anyakönyvezés bevezetésekor 1895-ben az anyakönyvi és egyéb állami személynyilvántartásokban a felekezeti különbségek semlegesítésére a keresztnév szó helyett az utónév kifejezés használatát tették kötelezővé. Ma már a keresztnév szó elvesztette ugyan felekezeti jellegét, de az utónév szó is meghonosodott a hivatalos használatban.
Sokan az utónév kifejezést alkalmatlannak tartják az indoeurópai nyelvek személyneveiben elöl álló keresztnév megnevezésére. Ámde a nemzetközi könyvészetben, lexikonokban és igen sok indoeurópai nyelvű állam személynyilvántartásában elöl áll a családnév, s utána következik a keresztnév. Amellett a jelentésváltozás gyakran semlegesíti az eredeti fogalmi jegyeket. A lábast hallva ma már senki sem gondol a lábra, és a tollról is inkább az íróeszköz jut először eszünkbe, mint a madarak tolla. Az utónév esetében különben is még csak jelentésváltozásról sincsen szó, hanem csupán a fogalomköre bővült ki. A németeket sem zavarja, hogy a magyar keresztneveket ungarische Vornamen néven, vagyis szó szerint magyar előneveknek emlegetik. A finnek sem zárják ki a keresztnév jelentésű etunimi (szó szerint: előnév) szavuk jelentéséből a magyar utóneveket.
A keresztnév és utónév kifejezések szemléleti különbségét más nyelvekben is megtalálhatjuk. E magyar szavak idegen megfelelőinek egy része ugyanis a keresztény eredetet hangsúlyozza, például: német Taufname (szó szerint: keresztelési név), angol Christian name (keresztény név), spanyol nombre de pila (nombre = név, pila = keresztelő medence). De bőven vannak a sorrendi helyzetre utaló elnevezések is, így az angol first name (első név), valamint a már említett német Vorname és a finn etunimi stb. Magyarországon újabban terjed az utónév kifejezés használata. A keresztnév és az utónév között voltaképpen stílusértékükben van különbség (az tudniillik, hogy a keresztnév köznyelvi, az utónév pedig hivatalos szó), másrészt pedig amúgy is csak az olyan országokban használatos utóneveket szoktuk keresztnévként is emlegetni, amelyekben keresztény eredetű utónevek vannak szokásban. Egyébként a nyelvtörténetben csak keresztnévnek nevezhetjük a keresztény középkor egyelemű neveit. A pápák választott nevét szintén csak keresztnévként említhetjük, például: II. János Pál pápa.
(Forrás: Melyiket válasszam? Háromszáz tanács a helyénvaló szóhasználathoz. Válogatta, szerkesztette: Grétsy László – Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2022.)
