Az északi sarkkörön, a Jeges-tenger partján, már évtizedek óta áll egy hatalmas épület.
Megfigyelőállomás ez a különös alakú kétemeletes ház. A tetején különféle radarlokátorok nagy hatótávolságú antennáit szerelték fel valamely mérnökök. Ezek segítségével kapcsolatot teremthettek az égen úszó műbolygókkal, amelyekből számos adatot nyerhettek. Leginkább az időjárás érdekelte őket. Precíz hőmérőkkel minden ingadozást azonnal észrevettek. A szelek irányát és erejét is számontartották. Természetesen a lakott világgal is állandó kapcsolatban voltak, hiszen az emberek számára is fontos előrejelzéseket tehettek.
Azon a nyáron, amikor Péter és elválaszthatatlan társa, Petibocs Nizzában nyaraltak, két fiatal kutató érkezett az északi sörkörön álló megfigyelőállomásra. Egy lány és egy fiú. A lány, Maria, a jegesmedve-populációt tanulmányozza majd. Elsősorban arról szerez adatokat, hogy milyen a jegesmedvék szaporodása.
Növekvő-e a fehér macik száma, változatlan-e, vagy csökkenő? A fiú, Adam, a jégrétegek mélyén található úgynevezett „örök vegyi anyagokat” vizsgálja majd. A jégrétegek alatti vizekben a kutatók közel harminc nehezen lebomló vegyi anyagot kutattak már ki. Félő, hogy az idő múlásával és a technológia fejlődésével még több szennyezőanyag kerül a jégréteg alá, amely mélységekben inkább a jegesmedvék tápláléka fejlődik. A halakat sokan fogyasztják, főleg a fókák, őket meg a jegesmedvék vadásszák nagy szeretettel.
A fiatalok a megfigyelőállomás környékén ismerkedtek először a környezettel. Kamerájuk mindent rögzített. Miután csöpp utazásukat befejezték, a hószánt, mint egy jó lovacskát, a garázsba kötötték. – Pihenj holnapig, jó pajtásom! – búcsúzott tőle a legény. – Holnap újra vendégeid leszünk.
Ebéd után rövid pihenőt tartottak. Utána a számítógép képernyőjén vizsgálgatták, kivel-mivel is találkoztak útközben.
– Jé! – kiáltott fel Maria. – Egy jegesmedvepár!
Adam a lány mellé ült. Nézte, vizsgálgatta, nagyította a képet, mozaikkockákra varázsolta, olyan tüzetes munkát végzett.
– Tudod, kik ezek? – kérdezte a lányt.
– Jegesmedvepár – mosolygott Maria. – Egyik hím, a másik nőstény.
– Majdnem felnőtt állatok, és együtt sétálnak? – vakarta kobakját a fiú. – Talán még a nászukat is megláthatod?
– Az jó lenne! Csatolnám a tanulmányomhoz. Biztosan nagyra értékelnék a bizottsági tagok.
– Ezekre ügyelj, Mari! Egész történetet írhatsz a doktori disszertációd függelékeként.
– Ne bolondozz, Adi! Nem vagyok én novellista!
A lány behunyta a szemét, és mintha abban a pillanatban álmodni kezdett volna! Történeteket, meséket írt felnőtteknek, gyerekeknek a jég világáról. Szereplői jegesmedvék, fókák, különböző halak, hósirályok. Csak egy pillanatig tartott ez a csoda, ám mustármag lett a lelkében!
Este, ahogy kinyitotta a laptopot, nem a tudományos megfigyelésről szóló szöveget szerkesztette.
Valami meghökkentő mondatokat írt.
– Titkos! Ilyesmit nem írnak az itteni tudósok! – lesték a készülő mondanivalót a laptopban lakó mákszem manók.
Az elkészült szöveg így hangzott: „Naplemente előtt két fiatal sétált a megfigyelőállomás közelében. Egy lány és egy fiú. Andalogtak, mint egy szerelmespár.”
Maria felnézett a mennyezetre, aztán ujjai elhagyták a betűket. Két tenyerével körbefonta arcát, végül lehajtotta fejét. Fölállt, hátratolta a széket, és lassú léptekkel, mintha különös táncot járt volna, talán tízszer is körüllejtette a szobáját. Szíve-lelke dúdolt valami dalt, amelyet senki meg nem hallhatott. Mintha csodatánca elé lépett volna valaki, hirtelen megállt, állva olvasta a három mondatot. „Két egyszerű mondat és egy hasonlat.” Ennek ritmusát találgatta szíve dobogása.
– Különös zene első taktusai. Talán már kész is a zenemű nyitánya!
Mari megelégedéssel és boldogan hajtotta be a laptop fedelét.
Éjjel, amíg a lány aludt, éjfélkor a laptop mákszem lakói a betűsorokon gyülekeztek. Fejüket összedugták, találgatták, mit is jelenthet a lepötyögött tartalom.
Mákszem manóapó kért szót. Neki oly hosszú szakálla volt, hogy menet közben olykor rá is lépett. Néha majdnem orra bukott.
Elült a laptop mélyén a hangzavar. Mindenki az öreg szakállasra figyelt.
– Felebarátaim! Olvasgatom ezt a szöveget. Értem is, meg nem is, hogy mit akar közölni velünk a szerző.
Nagy lárma kerekedett erre. Minden manócskának volt valami ötlete. De senki sem értett semmit, mert a megnyilatkozók durván túlkiabálták egymást.
Manóapó rendre intette a gyülekezetet. Körbenézett. Fölemelte jobb kezét, kinyújtotta mutatóujját:
– Ki lehet a szerelmes?
