Az északi sarkkörön álló megfigyelőállomáson éjjel-nappal folyt a munka. Fiataljaink is, Maria és Adam naponta a terepen vizsgálódtak, gyűjtötték az anyagot. Megfigyeléseik alapján írják majd meg tudományos munkáikat. Adam naponta egy-két helyen táborozott le. Kipakolt a szánból, és munkához látott. Akkumulátoros fúróval készített lyukon át bocsátotta le a mélybe vízgyűjtő eszközeit és egy különleges minikamerát, amely a tér teljes körében rögzítette az élővilág összetételét és viselkedését.
Maria tovább utazott a szánnal, amelynek négy oldalán kamerák voltak. Fölvételeztek mindent, ami csak a jég felszínén látható volt. Néha felnőtt jegesmedvét is látott. Medvebarlangokat is fölfedezett. Térképre jegyezte, hol mit észlelt. Nagyon ritkán sikerült messzelátójával becserkészni egy-egy jegesmedvemamát, amint bocsocskával sétálgat.
– Úgy látszik, csak a parthoz közeli régióban maradhatnak meg az ikrek – hajtogatta naponta többször is.
Esténként hazatérve elkezdte a kamerafölvételek vizsgálását. Nemcsak a saját fölvételeit szemlélgette, hanem apró, szinte hangtalan üzemelésű drónok kamerái is serényen dolgoztak. Figyelmes böngészéssel sikerült néha fölfedeznie, hogy távolabb a parttól is élnek ikerbocsok, akik vidáman játszanak egymással. Mosolyogva nézegette, hogyan másznak anyjuk hátára, ott összeakaszkodnak, birkóznak, és lebucskáznak a mami fehér testéről.
Ám alig akadt olyan fölvétel, amelyiken ne lett volna ott a fiatal jegesmedvepár.
– Mégis testvérek lennétek? – kérdezte hangosan önmagától Mari. – Nem létezhet ilyen csoda, hiszen a testvérek is elhagyják egymást, amikor az anyjuktól megválnak.
Egy napon hangosan beszélt a kutatólány egy videóhoz, pontosabban a jegesmacipárhoz. A szokott kérdéseket tette föl nekik. Véletlenül a legidősebb tudós meghallotta a kíváncsi monológot.
– Nem testvérek, csak együtt nevelkedtek.
Mari hirtelen összerezzent, mintha megijedt volna, hogy valami titkát kilesték. Mire megfordult volna, a bácsi rátette kezét a lány vállára. Köszöntötte őt, és ránézett a fölvételre.
– Az északi sarkkör csodája! Szerelmes jegesmacipár! – mutatta be Marinak.
– Hogyan és hol találkoztak egymással?
– Jöjjön, kedves, az irodámba, aztán elmesélek mindent, amit csak tudok.
Az iroda falán egy gyerekrajz díszlik. Szépen berámázták, látszik, nagy becsben tartják.
– Ezt a rajzot egy gyerek készítette. Ő itt nyaralt nálunk, annak három éve. Akkor végezte el az első osztályt. Apukáját látogatta meg, aki néhány évig a munkatársunk volt.
Nézi Mari a rajzot. Egy jégtáblán jegesmedvebocs hasal, mögötte két hósirály áll. Hátul a vízben meg tizenkét fókagyerek tolja part felé a jéghajót.
– A rajzot készítő fiú volt az egyetlen, aki látta ezt a megérkezést és kikötést – kezdi a bácsi a beszámolóját. – Napokig mesélt nekünk arról, hogyan segítették egymást az állatok és a madarak a kis bocs megmentésében. A parton is csoda történt! De ez valódi csoda volt ám! Ezt már egy munkatársunk is látta. Egy szoptatós anyamedve talált rá elsőnek a jéghajón utazó kicsi bocsra. A csöppség nehezen kimászott a partra, az anyamedve hozzálépett, az oldalára dőlt, és csöppet megszoptatta a kicsit. A kicsi szinte belebújt a pótmamába! Ő mintha tudta volna, hogy nem szabad jóllakatnia, mert abba e kicsike akár bele is pusztulhat. Fölállt lassan, a kicsi leesett a partra. Hangosan sírt az emlő után. Az anya sietni kezdett a barlangjában hagyott gyermekéhez. Kicsi bocs meg nyüszítve utána! Mind a ketten be a jégbarlangba! Hetekig ki sem jött onnan. Az anya befogadta a jövevényt, szépen fölnevelte a saját kislányával együtt.
– Később az anya szélnek eresztette a gyermekeket, mert a természet törvénye így diktálja – szól közbe Mari.
– Pontos megállapítás.
– De ők nem szakadtak el egymástól – mondja a lány. – Ez meg hogy lehet?
– Találgatjuk. Egy biológusnő azt írta be a megfigyelési könyvébe, ezt a jegesmedvepárt meg kellene őrizni, olyan helyre vinni, ahol együtt lesznek, és szaporodhatnak is.
– Talán egy állatkertbe?
