Péter alig várta a landolást. Igazán csak az odaút volt érdekes Nizzába, és főleg izgalmas. A visszaút viszont nem a repülés, hanem az égitestek vizsgálata miatt volt gyönyörű!
– A csillagokról mesélek Bellusnak is – súgta az ablaküvegen át a legelésző bárányfelhőknek.
Izabella örömmel hallgatta Péter égi beszámolóit. Csodálta a fiút, hogy egy felnőtt emberrel, akiről később kitűnt, hogy igen ismert csillagásza a világnak, egyenrangúan tudott társalogni. A legényke többször is utalt rá, hogy a bácsi kérdezgette őt, s aztán, talán csoda volt, de Manci nagymama súgta a csillagtörténeteket a fülébe.
– Én csak megismételtem, amit hallottam tőle. Talán kicsit toldottam is hozzá – így a kölyök.
Anya azt sem tudta, hol a feje, ismételgette is ezt a kérdést! Sétálgatott Bogival a karjában, körbejárta a szobákat, a verandát, a kertet, szeretgette picikéjét, örült, hogy a kislánya nem volt a mamák terhére.
– Hogy lett volna a terhemre? – kérdezte Juli mama. – Itt voltak a férfiak, egymás kezéből ragadták el a kocsi tologatóját. Csak láttad volna, kislányom, milyen gangosan gyalogoltak a központ felé. Eltűntek a szemünk elől, csak ebédre vagy vacsorára kerültek elő. A kislányt is ügyesen pelenkázták. Ezt tudnod kell ám!
– Ha előkerülnek, megdicsérem őket! – jelentette ki Anya.
Pétert különösen megérintette, hogy Juli mama gyakran kislányomnak szólította az ő anyját. Furcsa volt elképzelni, hogy Anya kislány is volt, mint Izabella. Egyszer szóvá is tette ezt Manci mama előtt.
– Mi van ezen csodálni való? – fakadt ki az apai nagymama. – Én is sűrűn mondom az apádnak, hogy fiam.
– De soha sem mondtad neki, hogy kisfiam! – fakadt ki Péter.
– Bajsza van, komoly férfi! – mosolygott Manci mama. – Nem becézgethetem. – De a lányomat, Ica nénédet, bizony kislányomnak nevezem én is. Sohasem tette szóvá, hogy zavarná a megszólításom, inkább jólesik neki ez a szeretetteljes szó.
Bellusnak elmesélte a fiú, hogy Juli mama kislányomnak szólítja néha Anyát.
– Mi bajod ezzel, Péter? Nem értelek. Bizony kislánya anyukád a mamádnak. Hát ő hozta a világra! Azóta is együtt vannak. Minek nevezze, ha egyszer a kislánya? Nagyon szép megszólítás. Engem is így hív az édesanyám. Fölfogtad ezt? Te…! Te fiú?!
Apa hazaért az erdészeti központból. Arca nagyon komor volt.
– Reggel megyünk az állatkertbe! – jelentette be.
– Valami baj van? – szaladt ki Péter száján.
– Nem tudom – válaszolt Apa. – Az igazgató bácsi fölhívott, hogy okvetlen nézzek ki hozzá!
– Én is megyek! – kiáltotta Péter.
– Erről nem volt szó! Csak engem hívott – hangzott a szigorú tiltás.
Reggel Péter előbb beült a kocsiba, mint az apja.
– Erőnek erejével jössz velem?
A fiú bólintott.
Az állatkertben az üdvözlések után Apa és Neco bácsi bementek az irodába, valami tervekről beszéltek. Legalábbis így értelmezte Péter.
– No, engem a felnőttek tervei nem érdekelnek. Megyek, köszöntöm a jegesmacikat!
Húsz lépéssel a jegesmedvék vára előtt megtorpant. Nincs a régi épület! Csak valami maradványok. Alig is látszanak.
Hirtelen megszorította valami jeges marok a bal melle alatt. Talán elállt a szívverése is.
– Itt született Hófehérke – súgta Péter a virágoknak és a hozzá érkező csavargó pávakakasnak. – Ide jártunk megfigyelni a fehér bundásokat. Gyönyörködtünk bennük! Néha az egész banda kijött, még a tanító néni is velünk tartott. A második osztály befejezése után itt tartottuk nyári búcsúzónkat is.
– Krrú?! – csapott a virágok közé valami kíváncsi madár érdeklődése.
– Ezt én jegesmedvevárnak láttam, amióta csak megpillantottam a hiányzó szürke épületet – válaszolt Péter a kíváncsi madár kérdésére.
Társa, a pávakakas bólogatni kezdett:
– Igaz, bizony igaz, amit a fiú mesél.
– Sok-sok várat rajzoltam a füzeteimbe – folytatta Péter. – Szerettem a megálmodott erődítményeket lélekben bejárni. Mindegyik alkotásom kicsit a jegesmedvék barlangjára, a jegesmedvevárra is hasonlított. Most meg itt pusztított a sötét lelkű cunami, valami hatalmas, mindent elsöprő rombolás! Volt vár, nincs vár! De hova lett?
