Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a mai nyelvhasználatban nem különül el határozottan a köznyelv és a szleng használata. Gyakran fel-felkapjuk a fejünket, ha olyan szlengszavakkal vagy -kifejezésekkel találkozunk egy köznyelvi szóhasználatot igénylő szövegben, amelyek nem valók oda. Régebben nem is fordulhatott volna elő ilyen eset, mert a szerkesztők, lektorok, korrektorok, tehát azok a szakmunkatársak, akik felelősek voltak a szöveggondozásért, határozottan kigyomlálták az oda nem illő szavakat. Lehet, hogy most már nincsenek is ilyen munkatársak, vagy nem győzik a munkát. A rengeteg hír, információ, amelyről azonnal tájékoztatni kell, nem nagyon teszi lehetővé az elmélyült szöveggondozást.
Egy-egy esetben még megértőek is lehetnénk, főleg, ha szóbeli kommunikációról van szó, de jelen esetben egy olyan divatos kifejezéssel foglalkozunk, amely újabban szinte teljes jogú nyelvi eleme a mai közbeszédnek, bár egyértelmű, hogy stílusértékénél fogva a szókészlet szleng rétegéhez tartozik. Ez a kifejezés, melyet szinte állandóan hallunk a különböző tömegkommunikációs eszközök „jóvoltából”, az odateszi magát, melyet abban az értelemben használnak, hogy valaki minden tőle telhetőt megtesz valami érdekében. A meghatározás a 2008-as kiadású Szlengszótárból származik, tehát már 13 évvel ezelőtt is egyértelmű volt, hogy az odateszi magát a nyelvhasználat szleng rétegéhez tartozik, és nem közszó.
S hogy milyen szövegkörnyezetben hangzik el ez a kifejezés leggyakrabban? Szinte kivétel nélkül minden esetben, ha arról van szó, hogy valaki iparkodik a legjobbat kihozni magából valamilyen cél érdekében. Az említett Szlengszótár példája szerint: „Ebben a félévben igazán odateszem magam a tanulásban, mert ötös államvizsgát szeretnék.” Felfigyelhetünk a vonzatra is: az odateszi magát vonzata -ban/-ben (valamiben), s ez a vonzat talán tovább borzolja a kedélyeket. Bár abban sem vagyok biztos, hogy sokkal jobb lenne, ha más vonzattal alkalmaznánk, pl. a valamihez lenne a vonzat.
Nagyon sokszor sporteseményekkel kapcsolatban hangzik el az odateszi magát fordulat. Nézzünk néhány példát: Räikkönen is odateszi magát a futamon, a Ferencváros ellen mindenki nagyon odateszi magát, minden versenyen keményen odateszik magukat Hosszú Katinkáék, a birkózásban is sokat nyerhet, aki odateszi magát. De bármilyen más cél, törekvés esetében is használatos az odateszi magát: Rúzsa Magdi duplán odateszi magát, az utolsó augusztusi napon a nyár is odateszi magát, 007-es ügynökként Daniel Craig is odateszi magát, sőt még a Gyöngyösbokréta esetében is fogalmaztak úgy, hogy mindenki odateszi magát, ahogy csak tudja.
Vajon miért érezzük zavarónak ezt a kifejezést? Köznyelvi szövegben, tájékoztatókban, hírműsorokban és más hasonló szituációban nem hinném, hogy szerencsés lenne szlengfordulatokat használni. Számos más, hagyományos, a köznyelvi norma szerint elfogadott kifejezést is alkalmazhatunk, hogy kifejezzük azt a tartalmat, amelyet közölni szeretnénk. Jelen esetben mondhatjuk azt, hogy minden erőmmel vagy éppen szívvel-lélekkel azon vagyok, hogy a lehető legjobb eredményt érjem el, iparkodom jól megoldani a feladatot, törekszem arra, hogy sikert érjek el, nagy odaadással küzdök a jó helyezésért, a kiváló vizsgaeredményért, és még sokféleképpen adhatunk hangot egy adott cél melletti kiállásunknak, erőfeszítéseinknek. S mint ahogy a szlenget sem ajánlatos a köznyelvvel keverni, nem érdemes gazdag szókincsünket szegényíteni azzal, hogy minden hasonló célkitűzésre ugyanazt mondjuk.
|
Rendszerében is óvnunk kellene Beszédünkre és írásunkra több szinten és több irányból hatnak negatív tendenciák, de még inkább jellemző a pozitív hatások elégtelensége. Akármi gyöngíti is anyanyelvi kifejező (és fölfogó) készségünket, bármilyen irányból és szinten (nyelvi szintekre és nyelvszerkezeti irányokra gondolok), az ellen föl kellene vennünk a küzdelmet. Érdekünkben állna. Az intézményes és általános anyanyelvfejlesztésen kívül is megpróbálunk tenni valamit a tapasztalt nyelvállapot megváltoztatására – több-kevesebb tudatossággal, több-kevesebb komolysággal és avatottsággal, hullámzó kitartással. De gyakran nem ott keressük az orvoslást, ahol a legcélszerűbb vagy a legsürgősebb lenne. Elvétve az is megtörténik, hogy nekibuzdulásunkban a búzát véljük konkolynak. Most arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy önmagában föltétlenül jó az, ha apróbb nyelvi hibák kiküszöbölésén minél többen fáradozunk, de közvetve káros lehet, ha azt hisszük vagy állítjuk is, hogy „megtettünk mindent”, azaz ha azalatt némán tűrjük, sőt hangosan terjesztjük anyanyelvünk „szerkezeti betegségeit”, az olyan jelenségeket, melyek alapjában bomlasztják anyanyelvi készségünket. Ezek a „szerkezeti betegségek” anyanyelvi készségünk különféle rendszerbeli tulajdonságát támadták meg: kiejtésünk alapvonásait, nyelvünk grammatikai fölépítését, gondolkodásmódunkat, valamint anyanyelvünkhöz fűződő érzelmi és értelmi magatartásunkat. Nem gondolok arra, hogy valakiket is felelősségre kellene vagy lehetne vonni. Mit várjunk a diáktól, ha többnyire a tanára is botladozik a beszédben, és hamisan szól? Mit várjunk az olvasótól, aki már kinőtte az iskolapadot, de az újság és a tévé gyakran hivatali zsargonba rejti, amit elmondani akart? És még inkább: ha egyik is, másik is hasztalan keresi a nyelvi formát ahhoz, amit mondani akar, vagy amit más nyelven ismer. Azon gondolkodom, hogyan lehetne világosabbá tenni anyanyelvünk (= nyelvi készségünk) fejlesztésének az útját, hogy mindannyian lássuk: merre haladunk, hol vannak a buktatók, torlaszok és útvesztők, és merre kellene haladnunk. Úgy gondolom, sok fáklyára lenne szükség, talán valami hangforrásra is, hogy magunkhoz térjünk a közöny hipnózisából. Mert hiszen valahogyan meg kellene állítanunk anyanyelvi készségünk inflációját. Amikor egyébként is a szavak inflációjának korát éljük, a rádöbbenés ahhoz is adhat lelkierőt, hogy a megértés és a megértetés leghatalmasabb eszközét, a nyelvet, rendszerében próbáljuk rendbe hozni. (Részlet) (Forrás: Ágoston Mihály, Rendszerbomlás?, 1990) |
Rovatunkhoz helyesírási kvíz is kapcsolódik: ITT!
