A téli szünidő első napjaiban a legtöbb iskola igyekezett kiosztani a félévi értesítőket. Az elmúlt két negyedév nem a korábbi mindennapok megszokott medrében zajlott. Voltak tanulók, akik szeptember óta otthonukból, online formában próbálkoztak a tananyag-elsajátítással, de az iskola padjaiban ülők is szűkített időkeretben tudtak csak haladni. Ugyan a gyerekeket tanító pedagógusok igyekeztek alkalmazkodni a járványhelyzet adta lehetőségekhez, mégis előfordulhat, hogy a diákok számára nehézséget jelentett ez az újfajta kihívás. Vagyis, egyáltalán nem csoda, ha az eddig jó iskolai eredményű tanulók esetleg gyengébb teljesítményt értek el ebben a félévben.
Ugyan a legtöbbünk számára világos, hogy az iskolai jegyek az életben való érvényesülést nem vetítik előre, mégis hajtjuk a gyerekeket, hogy jobbnál jobb eredményt érjenek el. Még alig kapták kézhez a szülők a bizonyítványt, már hallom az ismerősöktől, hogy családi veszekedés lett belőle. Éppen elég nehéz volt ez az év mindenki számára, nem kellene az iskolai eredmények miatt rossz közérzettel tölteni a téli ünnepeket. Ha nagyon nem tetszik, amit az értesítőben látunk, akkor is várjuk meg, hogy elteljen a karácsony és az újév, hagyjuk a gyerekünket önfeledten ünnepelni. Ne is célozgassunk, még viccelődésbe ágyazva se, hogy legyen csak vége a nagy ajándékozásnak, majd megkapja a gyerek a magáét. Ennek úgysincs sok gyakorlati haszna, legfeljebb arra alkalmas, hogy szépen, fokozatosan ilyen és ehhez hasonló kritikával, fenyegetőzéssel élve aláássuk vele a kapcsolatunkat. Amennyiben néhány nap után még mindig úgy gondoljuk, hogy ez elfogadhatatlan bizonyítvány, akkor szánjunk időt a megoldásra is, hiszen egyrészt a szülők – ha előbb nem, akkor negyedévkor – rendszeresen kapnak információkat a gyerekeik iskolai előmenetelének alakulásáról, másrészt az érdemjegyek alakulása nem módosítható egy fejmosással. Hosszú távú stratégia kell, amelynek kidolgozása során nem árt, ha figyelembe vesszük a tanuló személyiségét, az iskola típusát, elvárásait, a családi lehetőségeket, valamint azt is, hogy észszerűek-e az elvárásaink.
Nem utolsósorban jó, ha végiggondoljuk, hogy kell-e kifacsarni a gyerekünket, mert lehet, hogy a tervezett középiskolába, egyetemre való bejutás nem különösebben függ az érdemjegyeitől. Ilyenkor fókuszáljunk inkább a gyerekünk erősségeire, biztosítsuk számára azokat a feltételeket, amelyek elősegítik, hogy az általa preferált tevékenység- vagy tudományterületeken jobb lehessen. Napjainkban kifejezetten hátrányban vannak az iskolai eredményesség szempontjából az olyan gyerekek, akik az iskolában nem előtérbe helyezett területen tehetségesek. Például a sportoló gyerekek, akik napi több órát is tölthetnek edzéssel, hétvégéik pedig szinte kivétel nélkül versenyeken zajlanak, kevesebb időt tudnak szánni az otthoni átismétlésekre, begyakorlásra. De lehetséges, hogy gyerekünk képzőművészetből kiemelkedő, aki minden szabad percét alkotással tölti. Vagy imádja a könyveket, olvas ezerszám, viszont valamelyik másik tantárgycsoport nem lelkesíti. Pedagógusként különösen bosszant, hogy fontossági sorrend szerint értékeljük a gyerekek különböző tantárgyakban elért eredményét, holott a képzőművészet, a test- és egészségnevelés, a zenekultúra, az informatika világa cseppet sem kellene, hogy értéktelenebb legyen napjainkban, mint az anyanyelv és a matematika. Szerencsére a munkájukra hivatásként tekintő tanárok és tanítók azért tisztában vannak azzal, hogy mi a fontos a tantárgyuk tanítása során, ezért ők nem terhelik értelmetlen dolgokkal a diákjaik fejét. Ma, amikor az elhízás népbetegség, kiemelkedően fontos az iskolai mozgásnak nagyobb becsületet adni, és értékelni mindazokat a diákokat, akik iskolai kötelezettségeik mellett ezen a területen kiemelkedő eredményeket mutatnak föl. Az alkotás, a kreativitás fejlesztése pedig tudományosan alátámasztott módon hat pozitívan az egyén önértékelésére, stresszkezelésére és az életminőségére.
Ezeknek a dolgoknak a tudatában gondolkodjunk hát azon, hogy elégedettek vagyunk-e azzal a bizonyítvánnyal, amelyet gyerekünk hazahozott a minap.