21.
Szënt István és a mëgmaradás törvénye
„A kő, amelyet az építők mëgvetëttek, hogy erős szëgelletkővé váljon, immár tëmplommá vált…”
Akkoriban erőst nagy volt a nyüzsgés s a felfordulás Székelen. Elsőre a főutca épült meg az Aljpartig, majd a kúttól nyugatra (miből a vizet húzták az összes építkezésekhez), Kevepalós és Beresztóc irányába építeni kezdték a Felszeget, és arra az oldalra terelték a templomot is. Viszont átellenben s Kubiny irányába építették – ellensúlyosan – a parókiát. Na, arra kelet felé kezdődött az Alszeg, mit a régiek csak Csircsének neveztek, akárcsak Fogadjistenben, Istensegítsen, Hadikfalván, Andráson vagy Józsefen…
A telepesek legfontosabb dolga lett akkor a templom megépítése, mert belátták, hogy ahol templom nincs, onnan előbb-utóbb elpártol a népük! Bonnáz Sándor megyéspüspök ekkor is bőkezűen adakozott: de a székeli s az ivánovai templomok felépítéséhez így is csak 22 000 csengő forintot tudott kicsikarni az egyházmegyétől. Tervezésre már nem tellett, és a pénzt nem tudta megszaporítani, miként Jézus a kenyeret, a halat s a bort… De püspökünk a kevéske szabadidejében gyakran elővette azt a Reiter építészféle templomtervet, mit az ágya alatt egy ládikában rejtegetett, mint valami titkos ereklyét. S amit korábban a muzslai s az ürményházi megépítéséhez használtak. S addig-addig forgatta, nézegette, hogy egyszer csak kipattant a fejéből a nagy ötlet: Jóságos ég! Miért is ne lehetne ezt a szép neobarokk tervrajzot megépíteni újra, s akár duplán is, mint valami ikreket? A tanácsnokok adtak a püspök úr véleményére: s mind boldogan bólogattak, mert akkoriban sok más szapora gondjaik akadtak…
A telepesek a Gyurgyovánál történt nagy áradás után a megújulás reményében s örömével ugrottak neki a faluépítésnek. Igen sokat segédkeztek, hogy gyorsabban épüljön meg a székeli templom, mint az ivánovai! A templomépítő mesterek jókat szórakoztak azon, hogy hol ide-oda hurcolászták őket a szerszámaikkal. Valóságos sétakocsikázás volt az életük! Hiszen hetente váltva, hol Székelyen, hol Sándoregyházán dolgoztak. Csak kezdték s végezték a munkájukat. Jó tréfának vették a templomépítést, mert a két faluban egyformára kellett megépíteniük hol ezt, hol azt a falazati részt. Kacarásztak még azon, hogy nem is szabadna annyi pálinkát meginniuk, amennyit a helybéliek beléjük diktálnak: mert sokszor már azt se tudják, melyik faluban vannak, melyik templomon dolgoznak épp. Később meg, midőn 1893-ban elkészültek a tetőszerkezetekkel is, azt nem tudták eldönteni, melyik templom lett szebb: az ürményházi Szent Anna-templom, a muzslai Mária neve templom, a székelykevei Szent István-templom vagy a sándoregyházi Szent Vendel-templom. Mert kívülről: szakasztott egyformák voltak!
Szóbeszéd volt, vagy igaz lehetett, hogy a székeliek temploma előbb kapta meg a nevét, mint a falu maga? Úgy tudták, hogy a székeli templomot három fontos ok miatt szentelték fel Szent István templomának. Az első: mert Szent István volt hitében a legerősebb, s országalapító királyunk. A székeliek is erős hitben nevelkedtek, és ők is épp falut alapítottak! A második: Szent István mindenfelé olyan templomokat építtetett, amelyek összekovácsolták a népet, tehát ennek a tiszteletére s emlékére is. A harmadik: hogy épp augusztus 20-án, István névnapján helyezték fel a templomtoronyra a nagy füles keresztet, melynek valóságos próbatétele volt az 1893-as esztendőben, amikor is egy földrengés erejétől még a templomtorony is inogott, s vesszőként hajladozott ide-oda.
Akkor este épp három iszákos cimbora időzött el hosszasan a kút kávájánál. Az egyik a veres hajú Wintergertsch Jákob német kocsmáros volt, ki épp most talicskázta haza a két hordó frissen főzött pálinkáját. De elfáradt a nagy munkában, s a paltyán, vagyis bolgár cimborájával, Monyóv Ráfáéllel együtt kóstolgatták a friss főzetet. De most épp egy Fénnya nevű fogadjisteni emberkével akaszkodtak össze, aki a kút kávájánál ücsörgött, s talán az ő gigája volt a legerősebb, mert úgy perlekedett, hogy már félő volt, a nagy italozás vérrel jár. Holott a templom még szinte bútorozatlan volt, és se főoltára, se orgonja nem volt, de még a toronyórája se volt megrendelve, a toronyban pedig csupán egy harang lakozott még, volt már bőven min veszekedniük. (Való igaz, a harangocska a temesvári Novotny Antal öntödéjéből való volt, s a kisebbik testvére már ekkoriban Fogadjisten harangtornyából válaszolgatott neki.)
Mint kiderült, most is főképp a következő dolgokon vitáztak össze: Ha a parókiát belakja végre a beígért rendes papjuk, hogy milyen nyelven fog majd prédikálni? S ha már eldöntetett, hogy a templomot Szent Istvánról nevezik el (a németek szerint mégiscsak Stephán, a paltyánok szerint meg Iván), akkor: ki adja, s mi legyen a falunak a neve?
Na, ezen aztán úgy összevesztek, hogy az valami. De mikorra már kujakolni kezdték volna egymást, az a nyemota, málé emberke, Fénnya egy furcsa ökölrázós kézmozdulatot tett: s ekkor hirtelen nagyot mordult, megmozdult alattuk a föld! Adott pillanatban el se tudták dönteni, hogy a pálinka verte fejbe őket, vagy földrengés van? Akkor felnéztek a templomtoronyra, s látták: a pálinkával még mindig nincs baj, de a templom tornya úgy hajladozik, mint szélben a nádszál. Az ige tartja, s menten dől le…
A német kocsmáros rögtön rá is mondta: „Fogadjunk! Egy talicskát s két hordó pálinkát adok, hogy a torony ledől! S akkor legyen a falu neve is: Zkorenócz!”
De a paltyán se bízta a véletlenre. A sógora volt a bognár, ki megácsolta volt a torony erős vázszerkezetét. Rögtön rávágta: „Egy talicska, két hordó? Bizgub, hogy nem dől le! S a falu neve legyen: Paltyánovó!”
Fénnya egy kicsit székelyebbnek tartotta magát amazoknál, s pislogott, mert hirtelenjében nem tudta, hogy s mire fogadjon. A pálinkát azonban nem hagyhatta veszendőbe, s gyorsan kivágta a rezet: „Akkor én aszondom: le nem fog dőlni, de ép se marad! Mëglássátok, mëghasad az! S akkor lëgyën a falu neve: Székëlykeve!”
A másik kettő döcögni kezdett, s legyintett: „Ühő! Na, olyan se lesz! Megint a bicska élin táncolsz, Fénnya!” Aztán nézték, hogy mi történik. A rengés több hullámban megismétlődött, egyik pillanatban a német örvendezett, a másik percben a paltyán: a torony meg táncikált, s hol ledőlni látszott, hol mégse… Mindeközben a falu népe is kitódult az utcára. De ekkorra már mindenki a templomtoronyra volt kíváncsi! De az le nem borult! A Jóisten úgy akarta, hogy ott maradjon, ahová felültették! S hiába is örvendett Monyóv Ráfáél, mégsem ő nyerte meg a fogadást. Mert észrevették többen, s hamar kiabálták: „Nëzzék csak, mëghasadt a torony!” A kereszt alatt alig kétölnyire ugyanis akkora repedés keletkezett, hogy egy kisbornyu feje is kifért volna rajta! Nagy csoda történt! Égi jel! Lesz mëgmaradás!
A falunak akkor immár vagy 2500 lakosa volt. A másnapi hálaimán annyi nép volt a templomban, hogy sokkal többen maradtak az ajtón kívül, mind amennyien befértek. S ez így volt jól.
S Fénnyának lett igaza. És nem volt apëlláta, meg is kapta rögtön a két hordó pálinkát, mibe fogadtak. Alig bírta eltaszítani a talicskát!
Sokan úgy tudják, tényleg akkortól lett a falu neve: Székelykeve. A kút, amely részben a földrengéskor omlott be, utána már nemigen adott vizet, csak ha nagy esők voltak. Erre mondták azt, hogy megszakadt a köldöke. Nem is látott több földrengést. Állítólag Fénnya látta a kárát, mert készült volna vissza megint Bukovinába, s egyesek tudni vélték: az a kút volt a titkos átjárója! Bizton, bizgub, bizonyosan! Ezt azonban senki nem merte ellenőrizni: se előtte, se utána. Később a kutat betemették, de bárhogy tüntették el, nyoma marad, mindmáig behorpad az út azon a helyen.
…
Egyszer aztán eltűnt Fénnya megint. Egy legénke, ki kecskéket legeltetett a Réten, hozta a hírt. Akkor ő egészen a Hétfertályokig elkóborolt az állataival, mert meg akarta látni a Szakadót, egy mély, patkóbél alakú tavat a Dunánál. 1888-ban áradáskor keletkezett, a friss töltés egy részét elvitte megint, de a Duna vize bennrekedt a mély kubikosgödörben, s tóvá vált. Ez a legénke futott lélekszakadva, s újságolta el mindenfelé, hogy látta Fénnyát, amint a Duna iránt ballagott, talicskán két hordóval derengucált, s azt danolászta, kornyikálta, hogy: „Bukovina, keskëny palló…” De olyan csúful rikojtozott Fénnya, hogy megrémült tőle, ijedtében egy nagy bakkecske alá bújt, s akkor az igen megtaposta…
Ebből a meséből aztán élete végéig nem tudott kikeveredni, mert ahol csak megfordult, a nevetéstől peseltek oda az emberek. Átkozta is Fénnyát, szedte le róla a keresztvizet! De azt aztán átkozhatta. Nem ártott meg, talán még jól is esett neki.
