2.
Sziráki szül. Szenes Ilona (Gergely József felvétele)
A németek vitték a fiatalokat kényszermunkára, az emböröket besorozták katonának. Se fődjük, hadd dógozzanak, az én Sanyim is vót Versecen, paraszti munkára vitték őket, fél évet köllött dógozni. Amikó ēvitték a fiatalokat, nem vót itt tánc, semmi, a bálokat kint messze a tanyákon házakná tartották. Édösapám zenész vót, batyubálba vót, házakná vótak.
Kislány vótam, a testvérem Szenes Józsi, ő is kisgyerök vót. Vót egy tehenünk, a tejet be köllött vinni a Német Pista bácsihoz. Mögfejtünk, fővizeztük, hogy möglögyön, nekünk is maradjon, oszt bëvittük.
Ëccé a Német Pista ēgyütt hozzánk, oszt azt mondta apámnak, hogy úgy ēviteti, hogy a napot së fogja möglátni többet, mëg mi së lássuk apámat. Nagyon mëgijedtünk.
Amikó ēgyütt hozzánk máskó:
– Andris bátyám, tudja mit, ad 500 márkát, oszt röndbe lösz mindön.
Azé köllött fizetni apámnak, hogy ne vitesse ē. Nem láttam a márkát, kislány vótam, de hallottam, mit beszének – emlékezett vissza a 90 éves Sziráki Ilona.
„Ënyim lëtt az első sonka”
Édősapám a mokrini határba, a Budics-tanyán főfogott kukoricát negyedibű. Háromszó mög köllött kapáni. Mi az istállóba aludtunk, széles vót a placc, ottan vótak pockok mög minden. Csinátuk este a kötelet gyékényből, hogy majd abba kössük a szárat. Ott vót az egyik barátnőm, kimöntünk mögmosakonni, nem messze vót az ártézi kút. Ēmöntünk oda, ëccő halljuk, hogy gyün a lovas kocsi, szerbű beszének.
– Jaj, itt vannak a partizánok!
A Đuro gazda fia, az is Đuro vót, mindön este kigyütt oda hozzánk, nem mihozzánk, az embörökhő, beszégetni.
Apám lëszidott:
– Nem mögmondtam, hogy në mönnyetëk ki!
– Édösapám, csak mögmosakodtunk, oszt böszaladtunk – mondtam én.
Vót, aki a jászol alá bújt, vót, aki a jászolba, mindönki nem birt ēbújni. Még most is mögismerném az embört, nem nagy bajúszos embör, puska vót a vállán.
– Ja sam partizan, ne boj se! (Partizán vagyok, ne félj!)
El is möntek, nem is lött sëmmi baj.
Rëggē kimöntünk, a szárat köttük, este bëmögyünk, akkó mondják, hogy a Budicsot ēvitték, a bérösök mind kirabóták. Szétszëttek mindönt. Gyerökök, mink is, gyerünk, nézzük mög! Vót olyan ablak, ki vót törve, törmelékök vótak, azon bëmöntünk. Nem ketten-hároman, hanem többen möntünk bë, akkó möntek bë a bérösök, hogy a komrát majd kinyitik. Mink ugye hátrébb vótunk, fölát a stelázsira, olyan magas vót. Mikó az első sonkát dobta lë, én hátúrú fölugrottam így ë, oszt ēmarkótam. Zënyim lött az első sonka. Nagy sonka, benne vót a fehér tarisznyába. Alig bírtam kimászni vele az ablakon. Pedig ott vót mingyá az istálló, aj de ëttük a sonkát.
A partizánok ēvitték a gazdát, a bérösök mög szétvittek mindönt. És akkó, hát ëgyik ezt vitte, a másik azt, vót, akinek vissza köllött vinni. A csépölőgéphő a szíjat is ēvitték, anékű nem működik a gép.
A mi részünket ēkaptuk, hazahozták kocsivá.
Amikó szödtük a kukoricát, ahogy vót a tanya, olyan lapos vót, rétnek mondták aztat. Öszecsaptak a partizánok mög a kozákok, lövődöztek. Édősapám mondta, feküdjek lë a borozdába, mer ölég közē vót. De oszt aztán ēmöntek, nem lëtt belüle sëmmi.
Haza lëtt hozva a kukorica, aztán nem möntünk, kész lëtt mindën. Aztán kötelező bëszógátatás lött – idézte fel Sziráki Ilona asszony a háború végén vele történteket.
Szebb jövőt!
A német megszállás idején kisgyerek volt a Szemerédi Károly (1934) bácsi:
Akkó ’44-be két szentmiklósi kollégám vót, a Szabó Gyurka még a Janda Feri, nem ismertük annyira éppen egymást, de akkoriba arra tanítottak bennünket, hogy úgy kő köszönni: Szebb jövőt! Szebb jövőt!
Szentmiklóson rëngeteg német vót, azok helyibe aztán mind boszánacok gyüttek, mi úgy mondtuk, lícsányok.
Ez a két koma, vadmagyarok vótak, a Janda Feri különösen. Mibe jártunk akkó? Hát fapapucs vót, fananula, fábú fatalp, szögeltek rá szíjat, rëndës szandált csinátunk belüle, cipőket is. Nem lëhetëtt sëmmit vënni, nemhogy cipőt.
A németek mérgesek vótak rájuk, a német gyerëkëk azzal csúfóták a magyarokat, hogy:
„Mamaliga, facipő, bebaszott a szebb jövő!”
Addig mondogatták nëkik, emezëk, a Gyurka mëg a Feri, mëgmérgesëdtek, lëvëtték a lábukról a fananulát, oszt add ki nëki, mind bëverték a fejüket, ezëknek a német gyerëkëknek.
„Hárásó”
Főszabaduláskó a falu végén, a Susányba laktunk, arra má nincsenek házak. Kikinda környékén 1944 októberibe zuhogtak az ágyúk. Odáig jártunk az iskolába. Egy rëggē, ahogy mëgyünk az iskolába, odaérünk, üres az iskola. Mi történt itt? Már napok óta ágyúztak, hallottuk. Hát oszt, aztán hallom, a Jaksa Sanyitú, ű is gyün a Susánybú, mi van, hát bëgyüttek az oroszok, de nem gyüttek bë a faluba, mëgkérdezték, van-ë ellenség, nincs, akkó mëntek tovább.
Akkó szaporodtak el a faluba a kis lovak, úgy hítuk őket, hogy kárásó (hárásó oroszul jó), azokat hagyták itt a falusi, tényleg jó lovak helyött. Én vótam odahaza, tízéves vótam, a többiek odavótak dógozni.
A kisbíró a faluba egyik naprú a másikra vátotta a mondókáját:
„A német katonai parancsnokság rendëletére közhírré tétetik…” helyött
„Az orosz katonai parancsnokság rendëletére közhírré tétetik…”
Azt is úgy dobóták, hogy az órát előre kő hajtani, a német időbe egyforma óra vót az egész Bánátba. Az egyik kisbíró a Csépe György, a másik a Sziveri Péter vót, havonta vátották egymást. Amíg bë nem gyüttek az oroszok, addig a nagyobb gazdák fizették a kisbírókat, az dobótatott, aki valamit el akart adni.
A kisbíró kidobóta azt is, hogy akinek van biciklije, tolja be a községháza udvarára. Tízéves vótam, fogtam a biciklit, oszt bëhajtottam. Szidott apám, mé vittem e a biciklit. Aki nem tolta bë, annak megmaradt, soha nem gyütt vissza az egyetlen biciklink. Majd csak ötven után vëhettünk újra biciklit – idézte fel az oroszok bejövetelét Jázovára a Károly bácsi.
Az első sztrájk
Amikor Sziráki Ilona hónapos volt Macahunkán (Macahalmán a Léderer-féle birtokon), nem is járt haza:
A présházat tudja-e, hun van?
Kivittek bennünket Józsefkó, március 19-én, oszt akkó decembërbe hoztak haza. A szőlőbe dógoztunk. Kaptuk a pontokat. Ez ’45/46-ba vót. Ēkezdtünk sztrájkóni. Oda a labatérium elé! Nem dógozunk, mer lëírkáták a pontjainkat. Kigyütt két fiatalembör Csókárú, oszt akkó mondják, hogy… Így, úgy ēkezdenek magyarázni, hát mink ugye, fiatalok vótunk, ēkezdtünk kiabáni:
– Minek van a lábadon cipő? Még zokni is van a lábadon, mink mëg minnyájan mezítláb vagyunk?!
Nem birtak velünk. Én mëg ëgy másik nő bëmëntünk Knezsevácra a Csícsóhoz. Ēpanaszótuk a Csícsónak, hogy mink dógozunk, mëg mindön, oszt ëgytülen ëgyig mind visszakaptuk a pontokat. (Pénz nem volt a háború után, a pontokért lehetett, amit lehetett, vásárolni.)
A németök, akik itt maradtak a háború után, mint a Disgen vegyészmérnök Macahunkán, 24 óra alatt el kellett hagyniuk az országot, de ű nem mënt, az egész családját lëmérgezte, reggel a labatérium előtt sorakoztunk napfelkeltekor, akkó mondták.
„Szkovjëvácok”
Azé sokfelű dógoztak Macahunkán, vótak cérnabaraiak, vërbicaiak, monostoriak, vótak szajányiak, jázovaiak. Dógoztunk nagy bandába. Vót ëgy cérnabarai, Korom Antalnak híták. Amikó munka közbe lëhajútunk, hun az együnk szót, hun a másik, hogy:
– Korom, Korom…
Akkó szidott bennünket, hogy agyonüti, ha mëgláti, hogy melyik szót, de lë vótunk hajúva, oszt hun az egyik szót, hun a másik. Aztán beszétem vele, oszt nevette, má ő is mëgnősűt, én is férhő mëntem, oszt tanákoztunk Csókán vagy valahun:
– Emléksző-ë?
– Áhá, azé mertetök ti így beszéni, mer szkojëvácok vattok!
Júj, mit mondott ez, valami csúnyát, nem értöttem, nem tudtam, mi az a szkojëvác! – mesélte mosolyogva Ilona néni.
(SKOJ = Savez komunističke omladine Jugoslavije = Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség.)
„Nëköd vót több eszöd”
Amikó összekerűtünk, sëmmi fődünk nem vót, nem kaptam annyi fődet, amíkre ráállok, de a Sanyi se (Sziráki Sándor, Ilona férje). Amikó vótunk a gépné Mokrinba, akkó vëttünk a Blezanyicán egy hold fődet. Erre az én Sanyim aszonta, többet nem jár az én eszömön.
Vöttük a fődet, én nem kapágatok mindég másnak. Másét kapáljam, majd kapállom a zënyimet.
Hát mit ad isten, ëccő csak, vótak marhájaink, eladott egy tehenet mëg két hasas üszőt. Nem is akarta velem tudatni, vött négy hold fődet itt az ugarba!
– Na, most ki eszin jártá?
– Csak nëköd vót több eszöd – mondta az én Sanyim. Jó mögvótunk, szerettük ëgymást, nem veszeködtünk – mesélte Sziráki Ilona néni.
Nyitókép: Sziráki szül. Szenes Ilona (Gergely József felvétele)
