Fananula

3.

A második világháború idején és azt követő években még hosszú ideig mindenből hiány volt, nemcsak ennivalóban szűkölködött a falu népe, de se ruha, se cipő nem volt beszerezhető sehol. Bánát német megszállása idején még Bácskába sem volt szabad átmenni. A szegény falusi nép azért valahogyan csak feltalálta magát, ha már nem volt a boltban se papucs, se cipő, hát csináltak, faragtak maguknak fából. Ez volt a fananula.

Kiss Károly (1934) bácsi családjában is ez volt a háborús lábbelidivat, amit az alig tízéves Károly a saját bőrén sokszor megtapasztalhatott. Amikor valami rossz fát tett a tűzre, a szüléje csak lekapta a lábáról a fananulát – ez mindig kéznél volt –, és azzal „kalapolta” meg a rendetlenkedő gyereket.

– A szüleimnek nem vót idejük pácáé mënni, bottal meg nem akartak verni, kéznél vót a fananula.

A papucs mellett facipő is készült, méghozzá nyárfából és fűzfából, ezek a fák nőttek a Kunét (Aranka) mentén, a nyersanyag gyakorlatilag ingyen volt. Jázován Borsos Feri bácsinak volt asztalosműhelye, esztergagépe és egyéb, a fananula és a facipő elkészítéséhez szükséges szerszáma. Áram híján lábbal hajtós, lendkerekes esztergával munkálta meg a méretre kivágott nyárfa- és fűzfadarabokat. Méretre vágta, vagy inkább faragta, mint a suszterok a cipő talpát, majd a két szélén kimélyítette, kifaragta a helyet a bőrfejnek, amely így egy vonalban volt a papucs oldalával, és rászögezte, hogy a sár meg a föld ne nyomja fel.

Nem törte fel az ember talpát, jobb volt, mint a fakumpla, amelyet inkább télen használtak szalmával kitömve. A kumplának „simi” változata is készült, de az vékonyabb volt, mint a fakumpla, jobban ki volt dolgozva, a fiatalok még bálba is jártak benne.

Kacsatojás, libatojás

A második világégés alatt és után, az ínséges időkben jól jött a természet ajándéka, a madártojás.

Tavasszal a téli csapadék nyomán minden laposban állt a víz, nagy mocsaras, nádas, gyékényes területek vették körül a falut, az Aranka mentén rengeteg volt a vízimadár, bíbic, szárcsa, vadkacsa, vadliba, gémek stb.

A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a hódegyházi suttyó legénykék rendszeresen portyáztak a falu körüli vizeken, szakajtószámra gyűjtötték a madártojást. A Pakai Anti, a Pakai Gyuri, a Kiss Albert, a Horváth Jóska, a Nagy Vilmos, de lehetne még hosszan sorolni a hozzájuk hasonló suhancokat. A suttyó legények, hacsak szerét ejthették, egész nap a Kunét (Aranka) menti nádasokat, a mocsaras, gyékényes lapályokat bújták madártojás után. Többen is jártak tojást szedni a faluból. Elsősorban kacsatojást gyűjtöttek, de más vízimadarak, szárcsa, vadliba, vízityúk fészkét is kifosztották.

A gyerekek tavasszal, április elejétől sokat jártak le a Kis Kurtára, ott a Kurta sor alatt, meg Nagy Kurta (nem volt még akkor halastó) és Sánc környékére, e vízjárta területek tele voltak madárfészkekkel. A nedvesebb legelőn gyakori volt a bíbic, amelynek a tojása ínyencfalatnak számított.

A Pakai Gyuri anyja a hazahozott kacsatojásokból tésztát gyúrt, és vitte a piacra, Csókára és Zentára is. A gyerekek által szedett tojások egy része már kotlott volt, megindult benne a csibe, a madárembrió fejlődése. A Gyuri anyja a szakajtóba gyűjtött tojásokat sorra feltörte, és amelyik tojás már kicsit véres volt, az ment a cicvarába, ami tisztább tojás volt, abból tarhonya készült, míg a teljesen friss, nem kotlott tojásokból készült a levestészta meg a száraztészta.

A tavaszi hónapokban a falu körül gyűjtött madártojások felhasználásával készült tésztát a helybeliek is fogyasztották, az élelmesebb háziasszonyok pedig még a piacra is vittek a kacsatojásos tésztából, és senkinek semmi baja sem származott belőle.

Kapuzás

– A negyvenes évekbe, még lurkó vótam, emlékszek, télen nagy hó vót, Kurta soron laktunk, befúrtunk egy lukat a szalmába, úgy, hogy ketten ēfértünk a subába.

Kihúztuk a szálmát, és a luk elé pokrócot töttünk, onnan lestük a nyulakat. Nagy bandákba gyüttek télen a nyulak, ami széna, szalma, polyva kívű vót a kerítésen, az udvaron kívű tartották, azt mögtanáták.

Mink is kapuztunk így. Körűbelű 4×2 méteres drótháló, fábú vót a rámája, elég erős, vót is annak súlya, úgy állítottuk fő, ferdén, madzagot húztunk be egész a szalmalukba. Léccel támasztottuk fő, könnyen ki löhetött húzni. Amikó lecsapódott, a drótháló annyit engedött, alatta szaladoztak a nyulak, nem birtak kimënni, mi mëg add ki nëkik.

Mikó nem vót hódvilág, mög nagy hideg vót, akkó úgy vadásztunk, hogy mögcsinátuk önműködőre. A kapura töttünk lécet, ami mög vót högyözve, ezt a végit mëg odakötöttük a kapunak a fölső részihő, madzagra. A hegyös végibe főgyugtunk ëgy répát a drótlukon, hogy az éppen hogy csak ne mënnyen körösztű a drótlukon. Ezt a lécet belegyugtuk a répába, ami olyan vastag vót, hogy éppen hogy nem gyütt fő a lukon. Na most, ehhen támasztottuk a karót, a drótlukon keresztül. A madzag végire a szalmalukba köttünk csöngőt. Ha a nyúl ērágta a répát, akkó a léc átcsúszott a drótlukon, oszt lëcsapódott. Erre a rántásra a szalmalukba szót a csöngő, szaladtunk ki. Vót, amikó vót alatta három-négy is. Lucernát, egy-két cső kukoricát tëttünk a kapu alá. Amikó kezdtünk kapuzni, hagytuk két-három nap, hogy szokjanak oda a nyulak, amík ëvëtt ottan, az odagyütt aztán is, amíg csak mög nem fogtuk.

Egy grupába, mikó olvastuk hódvilágba, vót úgy, hogy negyven is gyütt befelé egymás után a hóba, kitaposott nyomon gyüttek, në mind tapossa a havat. Ez a negyvenes évekbe vót, röggē felé, mán mikó világos vót, főkētek a falusiak. Attunk a jószágnak otthon, mink mög möntünk nyulászni a két utca végire, lehetett látni, merre szalad a nyúl. Kinek milyen kutyája vót. A nyulak menekűtek, a kutyák zavarták a nyulakat, mi mëg vártuk űket a Két sor meg a Kurta sor végén. Vótunk olyan sűrűn, hogy két-három méterre vótunk botokkal, a kutyák zavarták a kertekbe a nyulakat. Akié hajtotta a nyulat, az ott vót bottal.

Mellettem a Lőrincz Jani a feje fölé emelte a botot, úgy várta a nyulat, az meg mindég kiszaladt a tűle, mire lecsapott a bottá.

– János, të micsinász, ne úgy üss, így ódalrú!

Mán az első csapásra sikerült nëki. Olyan közē vót a nyúl, rászaladt az embörre, három-négy méterre vótunk egymástú. A Kurta sori mëg a Két sori házi fődekbe gyütt be a nyúl, három-négy negyvendarabos csoport is begyütt egy éccaka. Minden rëggē így vót, attunk a jószágnak, mëntünk nyulászni. Éccaka kapuztunk, nappá bottá nyulásztunk. Ha én vótam ott, fogtam kapuvá, ha ütöttem lë, akkó odattam valakinek.

Ëttük sűve, főve, úgy mëgútátam a nyúlhúst. Átlag egész télen kapuztunk, mëg bottá nyulásztunk. Szombaton vót a piac Jázován, egy Szögi nevezetű szentmiklósi kereskedő megvette a nyulakat. A piacra, szombatra mindig vót huszonvalahány nyúl. Amit lekapuztunk mëg lëütöttünk, azt vittük a piacra a községháza elé. Az embör vötte meg a döglött fagyott nyulakat, kereskëdëtt, vött mindönt, akkoriban még nem vót szövetkezet, felvásárolta a nyulakat. Hodicson a Két sori kertekbe sok vót a nyúlt, az udvarokba azé bëmöntek oda is, mikó szorítottuk űket. Ēre bent Jázován is sok vót a nyúl.

A nyúl bőrét lenyúzták, kifordítva szalmával kitömték, szép sima vót a bőrük, szellős helyen megszáradt, azt is vötte ez a Szögi.

Dohánylopó

A Károly bácsi már cseperedő legényke korában rendre valamilyen csínytevésbe keveredett:

– Apám mindig velem vitette vágatni a dohánt, pár kilát egyszerre. Jázován vótak dohányvágók, a Süliek: a Süli Pista, a Süli Sándor mëg néhányan. Egy-egy alkalommal néhány kiló szárított dohánt vittem vágatni, és mëg is vártam.

A Kurta sorrú mög a Két sorrú a legények ëgy közös találkahelyre jártak, oda, ahun Jázova irányábú a kisút visz fő a Kurta sorról a Két sorra. Errefelé a Vastagok még a Baták laktak, két-két fiúgyerök. Itt gyűtünk össze mindön este, itt cigarettázott a társaságunk esténként. Én mindég loptam dohánt, akárhova gyugta el az apám, mindég mögtanátam. Nem volt még WC-papír sem, nemhogy cigarettapapír. Újságpapírba csavartuk a vágott dohánt, oszt füstőtünk – emlékezett vissza a Károly bácsi, aki 1999-ben több mint fél évszázad füstölés után végleg felhagyott a dohányzással.

– Mikó hazafelé gyüttem a Kurta sori családi házunkhó, a maradék dohánt, amit nem füstöltünk el, azt én menet közbe ēdobtam az úton. A falusi embőrnek korán röggē az legelső dóga, hogy söpri az utcát, mögtanáták a dohánt, oszt jelözték apámnak. Mëgint csak kaptam a fananulábú a fejemre…

A német időben nem tudtak fizetni Csókán a beadott dohányért, a pénz helyett csomagolatlanul ömlesztett cigarettával törlesztettek a dohánytermelőknek.

– Apám mind a két sima szárú bőrcsizmája tele vót cigarettává. Ez csábítóbb vót, mint a vágott dohán. Látom én, hogy apám szíjja a kis cigarettát, de hol lehet. Má mindönt mögnéztem, mikó a kisgërëndára fölakasztott csizmákba mögtanátam, hát nem tele vót mind a kettő cigaréttávā – idézte fel a 85 éves Károly bácsi az ifjúkori élményeit.

Kiss Károly még a 2000-es évek elején is termelt dohányt a ház mögötti portáján, 600-700 tőkét, kútból locsolta, két-három mázsát vágott, még Belgrádból is jöttek dohányért, egyszer aztán szóltak, hogy most már veszélyes a dohánnyal üzletelni. A modern kori fináncok büntetik a vágott dohány házi előállítását és a vele való kereskedést.