Ha nem fúj a szél, nem őröl a malom

4.

A hatvanas évek közepéig, amíg nem jöttek divatba a kalapácsos villanydarálók, addig Jázován a Gallusz Károly-féle szélmalomba hordták a gabonát, az árpát és a kukoricát őrölni. Kiss Károly bácsi így emlékezett vissza ezekre az évekre:

– Ha nem fújt a szél, akkó nem vót dara. Nem vót a Gallusz Károlynak akkora készlete kukoricábú, árpábú, hogy bë tutta vóna cseréni mindönkinek. Egész banda át sorba, ott gyüttünk össze, akkó vót több embör, mikó fújt a szél. Apámék a határba vótak dógozni, én mëg otthon vótam. Háton vagy biciklin vittük zsákba a daránivalót.

Amennyit ēbir ëgy legényembör, annyit vittünk ëccërre őrőni. A Reke Jani az vitt ëgy egész parasztzsákká. Jázován vótak szövőmestörök, oszt azok szőtték a parasztzsákokat, amibe harminc kiló körű fért kukorica, búza. Belefért abba ötven is, de csak akkó vittünk egész zsákká a szélmalomba, ha vót bicikli.

A Rekének nem vót biciklije, nem is tudott biciklizni. A mai bótná vót a szövetközet darálója, oda vittük aztán má a daránivalót. A Reke odáig is ēvitt ëgy teli zsákot a vállán. Amikó útközbe ēfáradt, odadőt a falhó vagy nagyobb fáhó, oszt pihentetött, nem merte lëtönni a zsákot, mer akkó nem bírja fővënni. Mi, ha vittünk ëgy egész zsákká, akkó azt biciklivē.

A szélmalmos Károly bácsi a megőrőt darát segítötte főtönni a biciklire, de úgy, hogy a zsák nyomja a pëdált, hogy fékezzön. Vót, aki nem érte fő ésszē, hogy mé nehéz tolni a biciklit, csupa víz vót, mire hazaért a darává.

Az én időmbe a búzát má nem őrőték a szélmalomba, de mëg tudták őrőni, oszt az olyan vót, mint a mai teljes kiőrlésű liszt. Nagyon szép kënyeret sütöttek belüle falun. Szentmiklóson is lëtt később malom, ott má szét tudták választani a korpát a liszttű.

 „Amikó Gagarin főmënt a hódba…”

– A kalapácsos darálót Adárú hoztuk a Bilickiektű át a Tiszán kompon. Az első kalapácsos daráló neköm vót a faluba, tíz perc alatt mëgőrőt egy zsák kukoricát. Akkó még Hodicson laktunk, ott nem vót transzformátor, gyënge vót az áram.

Az apósom, a Pali bácsi gazdagabb embör vót, négy holddá vátunk külön a szülőktű a felségömmē. Amikó möglött a daráló, vállaltam őrlést a szomszédoknak, annyié, amënnyié a szélmalomban, nem csak gabonát őrőtem, csinátattam olyan apró lukú rostát, evvē a paprikát is mög bírtam őrőni. Kicsit kacifántos vót, mert az olajos magtú bë-bëragadt, a daráló késén nagyobb vót a ventilátor része, nagyobb levegőt fújt, ami jobban kihajtotta a paprikát.

Haza is jártunk a szülőkhő. Apámnak kilenc, apósomnak tizenhét hold fődje vót, nem vót idő henyéni, vót is mit lëdógozni, házat kaptunk, amikó összekerűtünk az asszonnyá.

Én is őrőtem piacra paprikát, sokfelé vitték az asszonyok, mindenfelé piacótak, még Belgrádba is. Főtanáták magukat.

Paprikatermesztéssē is foglalkoztunk, akkó mikó mögnősűtem, akkó kezdték jobban termēni a paprikát. A házzal, ahova különmöntünk a feleségömmē, másfél hold főd vót, mind paprika vót. Főfűztük fűzérbe, oszt mikó má félszáraz vót, lëvágtuk a csumáját, főhasítottuk, oszt az erejit kivëttük, hogy në lögyön erős. Nem is vót ölég a másfél hold, pedig az së vót kevés. Amikó a mienket fődógoztuk, tél vót, vöttünk mástú, kihasítottuk, vagy mögőrőtem, oszt vittem Knezsevácra, vagy ahun mögvötték. Vótak, akik Mokrinyba vitték a paprikájukat őrőtetni.

A kacifántosság benne, hogy egész nap hasítottuk a paprikát, nem vót gumikesztyű, a kezünk is erős vót, a bőrbe belemönt az erő, égetött, de nagyon. Nemhogy kamatyóni nem lëhetött, hanem egy pácikává köllött kivënni a plajbászt is, në érni hozzá, mer az iszonyatosan égött.

Vót, akinek több vetése vót, mint nëköm, vötték kihasítani, sokan nyereségre hasíttattak. Vót Jázován három-négy család is, akik főfogták a paprikát hasítani. Az asszonyok csináták, ahány asszony befért abba a helyiségbe, vót, ahun húszan is csináták. Ott is olyan veszélyes vót, az asszonyok is kitoltak ëgyik a másikká. Akkó még nem vót WC-papír, csutka vót, aztat bëdörgőték a paprikábú kihasított erővē. Akivē így ēbántak, az nem bírt hasítani tovább, annak haza köllött mönni, oszt bëűni a lavór hideg vízbe. Történtek ilyen dógok!

A gaztú mögvéttük a paprikát, nem lëhetött ēhanyagóni. Vëgyszört nem hasznátunk. Idővē vót olyan vëgyször, amivē mögpermetëzték, minden paprika ëgyszërre mögért. A paprikamagot a Süli Csöre néni árúta a faluba. Vót mindég mindënfajta paprikája.

Dohányra „krëdity” 

Szemerédi Károly bácsi nem paprikát, hanem dohányt termesztett:

– A létező legrosszabb lovaink vótak, amikó keztünk gazdákonni. A sámligyár (asztalos-szövetkezet) mellett laktunk Jázován. A Margitka, a feleségöm küzdött a Laci lóvā, makacs állat vót, sose akart elindúni magátú, mög köllött tóni a szekeret.

Egy hold dohányunk vót, avvā mëg sok munka, az űtetés, a kapálás, a szëdés, a fűzés…

A Csépe Piros férje a dohánra kapott többletpézt a szövetkézetbű, úgy monta, „krëdity” (kredit), abbú bëvásárótak, ruhát, gatyát, bugyit, mindenfélit vëttek a „krëdityen”, így monta a Piros.

Én mondtam az asszonnak, nëhogy të is úgy járj, mint a Piros a krëdittye, nem vagyok otthon egísz hétön, még ēkőtti. Ű vezette az egész birodalmat, a gazdaságot otthon. A rossz lovunk, a Laci, nem akart sosë elindúni az udvarbú kifelé a kocsivá. Én nem vótam otthon, akkó a sámligyárbú átgyüttek, oszt segítëttek a parasztkocsit gyomni kifelé a kapun, oszt akkó mögindút a ló. Ezt sokszó mëgcsináták, az asztalosok a rossz kerítésön át má látták, hogy a Margit nem tudja elindítani a lovat, akkó má gyüttek segíteni, köztük a Kiss Géza, a Kiss Pali bácsi kocsmáros fia.

Azt födöztem fő evvē a rossz lóvā, hogy ha a szérű felé fogom bë a kocsiba, oszt hátú mönyünk ki, a régi temetőné is ki lëhetett mönni, nem előre az utca felé, akkó nem kötöszködik a Laci. Valamëddig ez jó vót, de a büdös jószág rágyütt erre, oszt aztán má hátú së akart kimënni az udvarbú.

Ezt a rossz Laci lovat ëgy szentmiklósi szerbtű vëttem, vályogot is csinát, mëg vëttem tűle „korosztályos” cserepet, oszt abbú építöttünk ëgy nagy pajtát, a dohánt szárítottuk benne.

A napszámbú kapott pízbű éldegétünk, a Piri Jula nénit napszámba fizettük, a dohánbú csak soká lëtt píz. Vëttünk fő kreditet a dohánra. Tízezer tőkére szerződtem, nëhogy úgy járjunk, mint a Csépe Piros, aki a krëdittyét evásáróta. Mink vëttünk bornyút, mëg hát a lányok iskolába jártak má, akkó nëkik is jutott a kiadásokra.

Milliófélét kő vënni, de nem lëhet mind ēkőteni, hanem, hogy maradjon is belüle, ezé fektettük bë, aztán később a dohánpízbű vonták le a hitelt. Ekkó má jobban gazdákottunk kicsit, de sokat köllött dógozni.

Aztán vót egy nagyon okos lovunk, a Tündér, amelyik egyedű járt inni az ártézi kútra a falu központjába, de itt a vályúná, amilyen hosszú a vályú, de háromszó olyan szélös medence vót má, abba fürdöttek a gyerëkök, oszt nem mert tűlük inni a Tündér. Egyre prüszkőt, kaparta a fődet. A Pétyi, a gyerökvezér, az mindig piszkáta a Tündért, mondom nëki, engedjed má inni a lovat, akkó oda mert mënni a kúthó.