Szövetkezeti élet

6.

„Ilyen dógos nép, mint Jázován, tán nincs is…”

„Jobb hiába dógozni, mint nem csináni sëmmit”

Sziráki (szül. Szenes) Ilona (1929):

– Tudja, milyen tiszta falu vót ez, szögényök lakták, de az utcát, nem nagy házak vótak, bömeszēték, mindennap fősöpörtek, szombaton ēmázóták az utcát, az ablak alját így. Most mög nem löhet ēmönni. A járdát a jázovaiak csináták, olyan sár vót, hogy nem löhetött ēmönni, mos mög nem löhet ott ēmönni, a kövesúton kő. Akik akkó fölépítötték a szövetközetöt, sëmmit nem kaptak. A Csókáhó kötték (húsgyár), oszt tönkremönt…

A második világháború után az új hatalmi rezsim központi irányítása elrendelte: minden településen, falun és városon szövetkezeteket kell létrehozni, alapítani. A köz javára szánt szövetkezetek megalakítása nem ment zökkenőmentesen. A lakosság, különösen a tehetősebb gazdák körében ellenállásba ütközött a közösbe való betársulás. A Zákány János nagygazdától elvett 80 hold földdel és a gazdasági épületeivel alapozták meg a földműves-szövetkezetet. Jázova bejáratánál adtak neki házat az elkobzott nagy és számos ingatlan fejébe. Ő sem tarthatott meg többet a 17 holdas maximumnál. A szövetkezet helyén, ahol most házak állnak, ott voltak a jó termőföldek. Sok volt a kaszáló és a szikes. A Zákánynak volt szőlője, présház, minden hozzávaló, nagy cseresznyefák meg egyéb gyümölcsök. Ezt azonban nem tartotta meg a szövetkezet.

Jázován 1946 elején alakult meg a beszerzési és értékesítési szövetkezet, a falu központjában Hirsch László, azaz a zsidó Laci egykori boltjának, raktárainak és egyéb ingatlanának az államosításával. Hodicson Falusi János bácsinak volt boltja a Két soron, 1948-ban ezzel társult be a szövetkezetbe. Sok választása nem volt, az új rezsim mindenre rátette a kezét. Sokáig ez a két bolt látta el Jázovát áruval. A háború utáni években mindenből hiány volt, a szövetkezeti bolt kínálata is kezdetben igen szerénynek bizonyult, pontokat és bónokat osztottak a munkásoknak, amit árura válthattak, már ha volt mire.

A kezdetben csak kereskedelmi tevékenység mindinkább a növénytermesztés és állattartás felé orientálódott. Az ipari növénytermesztést az 1956-ban vásárolt két Ferguson traktorral alapozták meg, majd csakhamar beszereztek egy új piros Zetort, amely nagyon népszerű volt a traktoristák körében. A falu fejlődése, a lakosság gyarapodása szempontjából a szerződéses termelés jelentette az áttörést. Minden terményfelesleget, jószágot, gyógynövényt, kamillát, mentát, paprikát, meggyet, libát, tojást stb. felvásárolt a szövetkezet. És ami nagyon lényeges, azonnal kifizették az átvett jószágot és terményeket. A szövetkezet saját takarékpénztárt működtetett, és egyre nagyobb mértékben tudta hitelezni a termelést.

A szegény félreeső kis faluból néhány évtized leforgása alatt egy jól gazdálkodó, fejlődő falu bontakozott ki, de azután jöttek a kilencvenes évek, és minden tönkrement.

BICIKLI A NAPRAFORGÓ ALATT

A feleségével, Katicával Zentán élő Kiss László (1935), azaz Laci bácsi negyven évet húzott le a szövetkezetben, kezdetben a bolt raktárában dolgozott, majd a földműves-szövetkezet pénztárosa lett, minden kifizetést ő intézett számológép nélkül, papír és ceruza volt a munkaeszköze.

– A háború előtt és alatt a szüleimmel 6-7 évig tanyán éltünk Nagykikinda közelében, beálltak részesnek egy német nagygazda tanyáján, én még a városba jártam iskolába. Ekkor történt, hogy apám elment a zentai vásárba, hogy majd fejőstehenet vesz, de nem volt elég pénze tehénre, meggondolta magát, és vett egy biciklit, azzal karikázott haza. Na, amikor anyám meglátta a biciklit, leszedte a keresztvizet apámról, amiért tehén helyett „haszontalan” biciklire költötte a pénzt. Amikor bejöttek az oroszok, Nagykikindán is összeszedtek minden mozdíthatót, beleértve a bicikliket is. Apám a biciklit elrejtette az egyik nagy raktárban felhalmozott napraforgó alá. Itt is keresgéltek a felszabadítók, de nem találták meg, így menekült meg az elkobzástól a családi kerékpárunk – emlékezett vissza Laci bácsi.

– Falusi bácsi vezette a boltot, én a raktárban dolgoztam, amikor csak bementem a boltba, letörölgettem róla a port, nézegettem, már-már szeretgettem. Látta ezt a Falusi bácsi, és megkérdezte, hogy szeretnéd ugye, Laci, azt a biciklit. Hát, hogy ne szerettem volna, de pénzem nem volt rá. Később kezdtünk jobban keresni a szövetkezetben. Kérdi egyszer a Falusi bácsi, Lacikám, mennyi idő alatt tudod kifizetni. Mondtam, hogy talán fél év alatt törleszthetem a bicikli árát. Na, fogjad és vigyed! Volt egy szürke és egy fekete kerékpár a boltban, nekem a fekete tetszett jobban, azt választottam. Nagy volt a boldogság, volt már biciklim, ami akkoriban nagy szó volt a faluban. A szén- és egyéb árurakodással kerestem annyit a raktárban dolgozva, hogy már két hónap után törleszteni tudtam a bicikli árát. Sokan mondták, hogy nem sokat ér az új bicikli, a régivel szét lehetne verni, azok voltak a jó német biciklik. Volt mindenféle beszéd, de szerintem csak irigységből mondták.

MINDENT FELVÁSÁROLTUNK

A kezdetben létrehozott beszerzési és értékesítési szövetkezetből 1960-ban kivált a kiskereskedelem. A számokkal és a számolással jó barátságban lévő Kiss László raktárosból pénztárossá avanzsált:

– Negyven évet lehúztam a földműves-szövetkezetben, hat évig raktárosként, a többit meg pénztárosként dolgoztam, ahol az emberek szerettek elbeszélgetni, tréfálkozni. Rengeteg kifizetést intéztem, de nem volt szükség számológépre a pénztárban. A kollégák olyan golyós, lökdösős számológépet használtak, mint amilyent a kisdiákok szoktak. Mindent ki lehetett számolni papíron. Ha a termelő javára tévedtem, az volt a rosszabbik eset, mert nem jött vissza, de ha valakinek véletlenül kevesebbet számoltam, az már biztos, hogy jelentkezett. Egyszer az egyik falubeli asszonynak ötven parával kevesebbet írtam ki, lefelé kerekítettem. Másnap jött nagy hanggal, hogy neki az a fél dinár igenis jár. Gondoltam, próbára teszem, legközelebb nem fél dinárral, hanem száz dinárral többet számoltam el neki, ami már pénz volt. Érdekes módon nem jelezte a többletet, de én utánamentem, és az átadott áru alapján visszafizettettem vele a száz dinárt. A négy évtized alatt történt egy komoly tévedésem, duplán fizettem ki a nem kevés gabonáját az egyik tiszaszentmiklósi gazdának. Nem a számolás volt rossz, összekevertem a nagy és kis címletes pénzkötegeket. Szerencsére megoldódott ez az eset is, mert különben egyévi fizetésemmel sem tudtam volna lefedni a hiányt – mesélte Kiss László, majd így folytatta:

– Nem csak a jázovai termelők hozták hozzánk az árujukat, gabonát, hízót, libát stb. Amikor híre ment, hogy rendszeresen és pontosan fizetünk, a környékbeli falvakból, de Csókáról és távolabbról, Törökkanizsáról is számos termelő jött hozzánk Jázovára. A takarékpénztárnak köszönhetően volt mindig forgótőkén, folyamatos volt a felvásárlás, forgott a pénz. A szövetkezetből hetenként kétszer volt jószágszállítás Nagykikindára. Szinte minden háztartásnak volt valami eladnivalója, még azon keveseknek is, akiknek valamilyen állami, hivatali vagy gyári munkájuk volt, azok is második műszakban paprikát, dohányt termesztettek, kamilláztak, és tartottak jószágot is saját célra meg eladásra is. A lényeg abban volt, hogy a szövetkezet mindjárt fizetett. Kezdett felvirágozni, fejlődni a falu, megerősödtek a családok anyagilag is. A szövetkezetnek saját jól menő jószágfarmja volt fejőstehenekkel, disznóhizlaldával. A jószágok takarmányozása is olajozottan működött. A saját mellett bérhizlalással is foglalkozott a szövetkezet, a gazdák igénybe vehették a különböző szolgáltatásokat a talajművelés és aratás alkalmával is. Egyszóval együtt élt a falu a szövetkezettel – mondta Laci bácsi.

– Akinek volt olyan darab földje, amelyikben megtermett a kamilla, az már jól élt, szépen hozott a kamilla a konyhára. Mi ott laktunk az iskolánál, nem messze a szövetkezettől, a házzal volt három hold földünk, amiből egy holdon csak székfű virág termett, annyira szikes volt, de ez fizetett akkoriban a legjobban. Kézzel szórtuk, hintettük el a feleségemmel, a Katicával a virágmagot, volt, amikor a hó tetejére, majd amikor kelt a kamilla, négykézláb vagy földig görnyedve gyomláltuk ki közüle a gazt, hogy tiszta legyen. Volt vele munka bőven, de jól fizetett, többet adott, mint apósom tizenvalahány holdja. Nagy padlásunk volt, ott szárítottuk a virágot májusban, illatozott az egész ház, nem volt összetörve a kamilla feje. Viszonteladók, felvásárlók vették meg a kamillát, de a szövetkezetben is felvásároltuk egy ideig. A kamillaszezonban kirajzottak a falusiak, mindenki kamillafésülővel a kezében serénykedett a határban.

– A szövetkezetben, amíg a Mohácsi volt az igazgató, kiváló, baráti jó hangulat uralkodott, igazi „kommunizmus” volt az az időszak – emlékezett vissza Laci bácsi a szövetkezeti életre. – Kiváló volt a munkalégkör, sokat tréfálkozott a társaság egymás számlájára, de senki sem sértődött meg, legalább is nem tartósan. Az igazgatótól a portásig mindenki jázovai volt, mindenki mindenkit ismert, családias légkörben dolgozhattunk. A munkások, de főleg a traktoristák sokat heccelték egymást, egymás számlájára tréfálkoztak. Amikor a Stanko bácsi oda került, többé már nem volt felhőtlen a viszony, megosztó ember volt. Nem tűrt meg mindenkit, kevésbé volt toleráns, mint az előző vezetés.