Tulajdonképen az edzőkről akarok regélni, mégpedig azokról, akiknek a skalpja itt van az íróasztalom fölött… Minden kertelés nélkül elmondom, ha rossz kedvem van, csak odaülök eléjük, s máris jobban érzem magam, hisz olyan nevek vannak egymás mellett, melyeknek – annak ellenére, hogy már egy-kettő meg is halt – még ma is kalapot emelnek azok, akik elég idősek, s látták meccseiket a múlt században. Én ugyanis ebből a századból hozom ide emlékeimet a „Kiiratkozok” rovatomba.
S mindjárt színt vallok: csakis Ausztrália meccsei következnek. Tehetem ezt, mert több mint száz mérkőzésen vezettem a válogatottat, mégpedig másodállásban! Szó sem lehetett arról, hogy faképnél hagyom a Budapestet, mellyel aztán nagyon közel lehetek a félezer bajnokihoz.
Mivel nem történelmet írok, csak azokkal az edzőkkel foglalkozok, akiket megvertek válogatottjaim, vagy nagyon sikeresnek találta a sajtó abban az időben a döntetlent. Lesz ebben a felsorolásban vb-selejtező, olimpia stb. Persze eszem ágában sincs a vereségekről regélni. Miért rontanám a körérzetemet?!
A legjelentősebb győzelem, melyet Ausztrália aratott a vezetésem alatt, az a 4:1-es győzelem Argentína ellen. Ausztrália sokéves megalakulását ünnepelte. Az edző neve Billardo volt, csapata meg világbajnok! Ne is mondjam, hogy a tornára készülve Yankos minden edzésen 25 „szabadot” rúgott, mindig fal ellen! Charlie Yankos görög származású, de nála nagyobb ausztrált nagyon nehéz még elképzelni is.
A júgók is megemlegetnek
1988-ban Dél-Korea adott otthont az olimpiai játékoknak. A sorsolás úgy hozta, hogy Jugoszláviával voltunk a selejtezőnégyesben. A játékok kezdete előtt egy hónappal Jugoszlávia Svájcban játszott egy előkészületi meccset, melyre a saját zsebemből fedeztem az utamat, mert a szövetség úgy vélte, hogy az kidobott pénz. Nekem volt igazam, mert 1:0-ra vertük Jugoszláviát. Blatter a meccs után azt mondta: „Azt hittem, hogy maga viccel…” Ugyanis a torna előtt minden csapat vezetőségével beszéltek, és amikor azt mondta, nekünk az lenne a legjobb, ha a „sportszerűség” címre mennénk, erre én nyomdafestéket nem tűrő választ adtam neki. Lehet, hogy azt gondolta, „prosztó” vagyok, viszont a júgók is hasonlóan viselkedtek Osimmal az élükön, mert amikor 1:0-ra megvertük őket, senki sem gratulált nekünk, mindenki elszaladt…
Fergusonnal folytatnám. Igen, azzal a Fergusonnal, aki később a világ egyik legsikeresebb edzője lett. Ma már lehetetlen az, amit Ausztráliával tett abban az időben a FIFA. Meg kellett nyerni előbb Tajvan, majd Új-Zéland ellen „az isten háta mögöttiek csoportját”, majd el kellett menni Izraelbe, és legyőzni őket, utána meg Skóciába utazni. A FIFA nevetséges bukfencekre kényszerítette Ausztráliát. Itt találtam szembe magamat Fergusonnal! Náluk megloptak bennünket, mert még állítottuk a sorfalat, amikor a skót játékos berúgta a labdát, s a mi kapusunk nem is reagált. Abban az időben én már valaki voltam, ő még nem jutott el Manchesterbe, s azért volt a csapattal, mert a szövetségi kapitányuk meghalt. Melbourne-ben sajnos döntetlent játszottunk – még ma sem tudom lenyelni ezeket a meccseket. Talán enyhít valamit az, hogy később igazi nagy menedzser lett. Ez a vb egyébként még ma is a begyemben van…
Sokkal jobb érzések fűznek más jó nevű edzőkhöz. Azokhoz, akiket csapataim móresre tanítottak! A sorrend nem fontos, a nevek már sokkal inkább. S talán nem is kell mindig megnevezni a csapatot, hisz a nevek sokat mondanak: Trappatonit 2:0-ra, Kendallt 1:0-ra, Blaževićet 3:1-re, Zecet 4:0-ra és 4:1-re verte válogatottam, melyben csak az utolsó két évemben (a hatból) játszottak igazi profik, akik sajnos sokszor többet rontottak, mint azelőtt, részben azért, mert rendre az utolsó percben repültek haza Európából, s nem voltak kellő formában, mert nem játszottak rendszeresen a klubjukban.
