Egy szerbiai hírportál újságírónője mondta, hét éve szeretnének Szeles Mónikával interjút készíteni, de hiába. Az 1973-ban született, kilencszeres Grand Slam-győztes Szelesnek szerződése és ezáltal kötelezettségei vannak, azzal a céggel, amelyik a könyvét kiadja. Így nem adhat bárhol és bármikor interjút, sőt, ha valaki szeretne vele komolyabban beszélgetni, az öt kérdést előre, angol nyelven el kell küldeni az IMG-nek, s csak az ő jóváhagyásuk után van lehetőség erre. Kivétel persze akad, méghozzá az, ha Szeles jelzi, hogy ő szeretne interjút adni.
Tavaly februárban úgy tűnt, hogy Szeles Mónika elérhető közelségbe kerül a Magyar Szó számára, hiszen a veszprémi teniszgálára volt hivatalos. Amikor kiderült, hogy Szeles Veszprémben lesz, egyik kollégámtól kaptam egy e-mail címet (amit ezúton is köszönök szépen), amelynek segítségével kapcsolatba lehet lépni Szelessel. Írtam is egy tömör és lényegre törő levelet, és itt ki is merült a kapcsolatfelvétel. A gála azonban elmaradt, Szeles nem jött. Aztán múltak a hónapok, és januárban érkezett a hír: Szeles Mónika február 8-án a Magyar tenisz napjának díszvendége lesz. Ismét beindult a gépezet: telefonálgatás, e-mail váltás. Egyik nap jött egy kérés a fő szervezőtől: beszéljünk mielőbb! Egy ilyen mondat vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat jelent. Szerencsére itt az előbbiről volt szó, mivel dr. Pákay Péter, akinek oroszlánrésze volt Szeles Budapestre érkezésében, azt kérdezte: „Kedves János, miért nem említette, hogy Ön már megbeszélt egy interjút Mónikával?” Nagy szerencse, hogy nem válaszoltam rögtön, mert csak annyit mondhattam volna: „Kedves Péter, ha egy elküldött e-mail, amire sosem jött válasz, azt jelenti, hogy meg van beszélve az interjú…” Pár másodperc után, feleszmélve a pillanatnyi kómából, csak annyit mondtam: „Igen, szó volt róla, hogy majd Veszprémben.” Ő pedig folytatta: „Mónika jelezte, hogy szeretne nyilatkozni. Időpontot még nem tudok, de szólni fogok. Időben.”
Ez az időben szó már akkor is nyugtalanságot okozott nálam. Tudtam, hogy Szeles Mónika csütörtökön érkezik Budapestre, de mivel nem egyeztettek előre az interjú időpontjával kapcsolatban, így aznap farmerben, pulóverben és tornacipőben ültem a zentai szerkesztőségben, elmélázva azon, hogy a helyi évsportolója-díjátadásról két- vagy háromhasábos kép jelenjen meg másnap, amikor 16 óra 25 perckor megcsörrent a telefonom. „Az interjú ma este 19.30-kor lesz, Budapest belvárosában. Siessetek!”
Felpattantam a székről, elindultam az ajtó felé, aztán szerencsére visszaléptem a kinyomtatott kérdésekért, és kerékpárral rohantam haza, hogy átöltözzek, és indultam Budapestre, ahonnan jött még egy telefon: Fotós is jöhet! Egy ember jutott eszembe, aki tud fotózni és képes arra bravúrra, hogy ott legyen 17 óra 15 percre a horgosi határátkelőn: Szalai Attila, a Hét Nap tördelője, karikaturistája.
„Szervusz, ha szeretnéd fotózni Szeles Mónikát, legyél negyed hatkor a határon.”
Az autóba ülve még elmentem a zentai fényképészhez, hogy felvegyem az ajándékomat, a két képet, amelyen Mónika és családja látható. Nem dühből, inkább muszájból szóltam a hölgynek, hogy ne, könyörgöm, ne most, 16.45-kor nézegesse a fotókat.
Horgos után felhajtottam az autópályára, s akkor láttam, hogy a mellettem levő autót Szalai vezeti. Leparkoltam, átültem az ő autójába, és mentünk tovább. A határon egy autó előttünk, amelynek a sofőrje jókat cseverészett az útlevélkezelővel. A szerb határőr megnézte az útlevelünket, majd arra kért, hogy álljunk félre. Életemben először állítottak félre a határon. (Egyszer mindennek eljön az ideje. Akkor és ott ez a mondat jutott eszembe, majd az, amit Uderzo és Goscinny képregényhősei szoktak mondani, amikor valami balul sül el: *&^%%$*)_:>?””|!~#$%.)
Kiszálltam, megkérdeztem: mi a gond?
– Az, hogy a hivatali autóknak fenntartott parkolóban hagyta az autót. Ott nem maradhat – jött a válasz. Usain Boltot másolva, a rajtnál kicsit beragadva, de utána életem leggyorsabb 70 méterét lefutva megtettem azt, amire a vámos kért. Kocsiból ki, sprint Szalai autója felé, útlevél a kezében, de ezt már csak úgy vettem át, mint amikor az NBA-s játékosok lépnek pályára a bemutatáskor, és futás közben mindenkivel pacsiznak. A szerb útlevélkezelőnél felmutattam az útlevelet, és fel voltam készülve, hogy megakadályozva az újabb 70 méteres rekordomat, elhangzik majd az „Állj, vagy lövök!” felszólítás. De ez nem film, ez a valóság. A magyar határon senki, előttünk 183 kilométer még. – Hoztál GPS-t? – kérdezte Szalai. – Igen, kettőt is, mert mondtad, hogy a tiédnek rossz a kábele.
Bedugtam a kábelt, és volt mit látni, vagyis inkább nem volt. Nem a kábel a rossz, hanem az autóstöltő. Néma, dermedt csend. – Várj, lehet, hogy fel van töltve a GPS – mondtam, és bekapcsoltam. Fel volt, Pestig kibírta, mutatta az utat. Átlagsebesség 130 km/h, mert azért ugye törvény- és sebességkorlát-tisztelő polgárok vagyunk (a Zenta–Horgos szakaszt most hagyjuk), érkezés: 19 óra 17 percben (mondta a női hang).
Szabad parkolóhely a szálloda előtt nem volt, de a közeli kis utcában találtunk egy nyolc óráig fizetőset. Öt méterre tőlünk egy Nemzeti Dohánybolt. Benyitottam és azonnal kérdeztem: parkolójegyet árulnak? A fiatal, 27 év körüli srác felnézett és hallgatott. Néztem rá, és közben átfutott a fejemen: az ilyen miért nem szed Béres Cseppet vagy valamilyen részecskegyorsítót. Pár másodperc múlva jött válasz: – Nem – mondta, és öt másodperc után megint megszólalt: – Azt hiszem, hat után már nem kell fizetni. – Elhadartam, hogy egy perce vagyok az utcában, de pontosabbak az információim, mint neki. Kijöttem a boltból, sprint a közeli automatáig. Papírpénzt nem fogad el, 440 forint kellene. Vissza a dohányboltba. Ugyanaz a pofa, látom rajta, fogalma sincs, hogy 30 másodperce már voltam itt. – Fel tud váltani egy kétezrest fémpénzre? – Kis gondolkodás után: – Nem. – Valószínűleg látta rajtam, hogy ez nem a jó válasz, és hozzátette: – De ha vesz valamit, akkor igen. Van külföldi cigaretta, szivar…
Nem hagytam, hogy elsorolja, előjött belőlem a vajdasági magyar: – Ezt a doboz gyufát kérem, de azonnal!
Ő megdöbbent, de nem volt mit tennie, leszámlázta a 105 forintot, a visszajáró között pedig volt két kétszázas és egy ötvenes. Megint sprint az automatáig, tíz forint beragadt, de kit érdekelt. És akkor ránéztem Szalaira, majd az órámra. 19.23. Egyszerre kezdtünk el rohanni, egészen addig, míg én az egyik kiálló kőlapban meg nem botlottam. Akkor csak abban bíztam, hogy rám nem igaz az a Kispál és a Borz-szöveg az Űrturista című számból, hogy „Az őrangyalom egy barom”, mert ha igen, akkor vérző fejjel, bokaficammal érkezünk az interjúra. De nem, az én őrangyalom nem egy barom, ezúton is csókoltatom. Egyensúlyérzékemet visszanyertem, mindkét lábbal ismét a földön voltam, igaz, a bal cipőm talpa kiskacsára emlékeztető módon hápogott (értsd: picikét levált). Szalai: Álljunk meg, ne lihegve érkezzünk már a hotelbe. Ajánlat elfogadva, gyalog is odaértünk, és 19.26-kor beléptünk a szálloda előterébe. A diktafon mindig akkor mond csütörtököt, amikor a legjobban szükség lenne rá. Itt még a nap is stimmelt, de a 21. században már nem hiszem, hogy van olyan újságíró, aki emiatt bepánikolna. Két mobiltelefon közül választhattam, az interjú egy régi, Nokia 6230i-re került.
Hazafelé mindketten vetettünk egy-egy keresztet, hogy minden úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Szeles senki másnak nem adott interjút Pesten (az Index újságírója volt még ott, amikor a Magyar Szónak nyilatkozott), tartott egy pár perces sajtótájékoztatót, és hétfőn már el is hagyta a magyar fővárost.
Az interjú utóéletéről annyit csak, hogy nem volt olyan szerbiai lap, amely online és/vagy nyomtatott kiadásában ne közölt volna le egy részt belőle. Utólag tudtam meg, hogy Mónika anyukája nagyon sajnálta, hogy vele nem találkoztunk személyesen, mert, mint kiderült, a nagytatám volt a magyartanára. Kicsi a világ, de hogy ennyire…
Többen is feltették a kérdést az interjú megjelenése után: Most büszke vagy magadra? Nem, nem magamra vagyok büszke, hanem Szeles Mónikára, aki nem felejtette el, hogy honnan indult. Megkérdezte, ugyanott van-e még a Magyar Szó székháza Újvidéken, Csordás Árpád mit csinál, anyukája és ő is üdvözli. Ez a Szeles által tanúsított hozzáállás az, amely példa lehet valamennyiünk előtt, hogy érezzük és értsük: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán… Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar: / Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar…”
