A cím talán meglepő, de mégis igaz. A környező államokban élt királyok ugyan már rég eltűntek, de Utasi atya tóthfalusi birodalmában olyan tisztelettel fogadta a székesfehérvári Videoton gólkirályát – Nemanja Nikolićot –, mintha a 22 éves fiúnak trónja is lenne. Ő pedig, miután Árokszállási Imre és Gajda Attila társaságában megtekintette a leendő sportgimnázium már elkészült kollégiumát, vállveregető dicsérettel nyugtázta a látottakat. Megjegyezte, hogy hatéves korában, amikor elhatározta, hogy futballista lesz, ilyenről nem is álmodhatott.
Nemanja Nikolić (1987. december 31.) negyedórás monológja így hangzott:
– Gajda Attila volt az első edzőm, és tényleg hatéves korom óta foglalkozom labdarúgással. 12 évig voltam a Zenta tagja, és akkor jelent meg előttem egy Varga László nevű férfi. „Elég volt az itthoni nyűglődésből, fogadd meg tanácsomat és próbálj szerencsét Magyarországon.” Meghallgattam, és nem bántam meg. Amikor átléptem a horgosi határátkelőn, nem hihettem, hogy ez a legjobb döntésem volt, de visszaút már nem létezett. Egy II. ligás csapatnál (Barcs) jelentkeztem testvéremmel, Vukannal együtt próbajátékra. Én két gólt lőttem, Vukan egyet, és máris leigazoltam hozzájuk. Gördülékenyen, tele jókedvvel és bizakodással kezdtem, de egy komoly sérülésem után megtorpantam. Tőlük a szintén második ligás Kaposvölgyébe kerültem. Az idény során ott tizenegy gólt lőttem, és az egész egyesület Benjáminja lettem, mindenki dédelgetett. Eközben felfigyeltek rám az NB I.-es Kaposvár vezetői, és ők is próbajátékra invitáltak. Megtetszettem nekik, és átigazoltam. Első mérkőzésünkön az én gólommal győztük le a Videotont. Ez már olyan belépő volt, ami igazolta a kaposvári Rákóczi helyes döntését, és amikor már úgy éreztem, sínen vagyok, sérülésem folytán újabb két hónapos kiesés keletkezett. A klub mellém osztotta az erőnléti edzőt, aki hatvan napon át csak velem foglalkozott, és megtörtént a csoda. Felépültem, és a sérülés eltűnt. Az Újpest ellen újra jól játszottam, gólt is lőttem, és nyolc meccsen hétszer találtam a hálóba, majd a tavaszi idényben még kilenc gólt rúgtam. Boldog voltam, mert Kaposváron nagyon szerettem és nagyon szerettek is, nemcsak a szurkolók, hanem egy Nóra nevű fiatal lány, akivel holnap indulok nyaralásra, mégpedig Egyiptomba. Ez a tizenhat gól már újabb belépőt jelentett, mégpedig dr.Mezey György csapatához, a székesfehérvári Videotonba, ahol kitűnően érzem magam, hiszen egy stabil, rendezett és általam addig nem ismert labdarúgó-szakosztályhoz kerültem. Amikor átkerültem hozzájuk, naponta imádkoztam, és csupán azt kértem Istentől, legyen velem és ne sérüljek meg többé. A tavaszi idényben nyolc góllal járultam hozzá csapatunk sikeréhez. Igen, a sikeréhez, mert én gondolom, hogy ha nem is nyertük meg a bajnokságot, a második hely szinte nem várt teljesítmény. Megtörténhet, hogy a nyár folyamán megkeres valamelyik külföldi klub, de én úgy döntöttem, maradok a Videotonnál. Fiatal vagyok, ráérek még Európa felé kacsingatni. Most szerénytelen leszek, ha nincs Mourinho, jóval több gólt lőhettem volna a Videoton színeiben. Az ő, vagyis a portugál sikeredző hatására azonban sokszor visszarendel Mezey György – akit kiváló embernek és kiváló edzőnek tartok – a saját kapunk elé, és amikor onnan visszatrappolok az ellenfél tizenhatosába, már jócskán vesztek erőmből. Ha csak a tizenhatosban lehetnék, mint kaposvári koromban, sokkal gólerősebb lennék.
• Ki a menedzsered?
– Menedzserem nincs, de nem mondom, hogy esetleg nem lesz. Egyelőre könnyen intézem saját ügyeimet, és nincs szükségem olyan mankóra, mely sokszor pénzbe kerülne.
• És Zenta?
– Itt élnek a szüleim, itt kezdtem el focizni, és ezt nem törölhetem ki mindennapi életemből. Szívesen és örömmel járok haza, de nosztalgiát nem érzek, és remélem, nem is fogok.
