Délben (mindennap, kivéve, amikor utazunk) összeül az ausztrál szurkológárda apraja-nagyja, mely a Fanatic utazóirodával jött a vb-re, ugyanis meg kell beszélni azt, amit láttunk és amit várunk a következő meccs(ek)en. Nos, a németek elleni megnyitó előtt azt a kérdést szegezték a mellemnek, hogy mit tennék, ha a hollandus helyében én vezetném a csapatot. A válaszomat már a keddi jegyzetben is megírtam: Söprögetővel játszana a csapat.
Még az idősebbek is megkérdőjelezték taktikai megoldásomat, de aztán amikor „darabokra szedtem” a csapatot, és megmagyaráztam, hogy mik a gyengeségei, kezdték lassan lenyelni a kellemetlen pirulákat. Ezek a következők: az ausztrál védelem nagyon idős. A hátsó alakzat „egyben van”, ami magában érdem, de mivel ma már nem probléma a labdát pontosan átlőni a másik szélre, mindig késnek „átcsúszni”, oly módon, hogy az előretörő szélsők és a duplázó hátvédek ellen kellőképpen védekezzenek…. Nos, folyt a véleménycsata…
A meccs pontosan úgy zajlott, ahogy én leírtam nekik, s a 4:0 után vastapssal várt a tömeg és olyan felkiáltásokkal, hogy „Frank, vedd át a csapatot!” Amelyet én, mellékesen mondva, ebben az összetételben nem tartok megfelelőnek arra, hogy a vb-n sikert érjen el. Most aztán, hogy ezt leírtam, kimondom úgy, ahogy a szívem súgja – mi az, hogy nem venném át? Ugranék egy akkorát, hogy…!
Minden megváltozott (Rosszra? Ó, nem!)
Itt ülve, ennek a szép szállónak a szalonjában, melynek nagyon érdekes nevet adtak, Fire and Ice (a Protea szállodalánchoz tartozik, a protea egy dél-afrikai szép virág), azon elmélkedtem, hogy a londoni 1966-os vb óta minden megváltozott. Ott állandóan a telefonra vártunk… a fülke előtt ülve, fuldokolva a cigarettafüstben.
Most a legtöbb vendégnek (nem csak az újságíróknak) van laptopja, és szinte állandóan összeköttetésben van családjával, vállalkozásával, a világgal. A mindenféle iPodokról nem is szólva… Cigarettafüst?! Az micsoda? Van egy helység, a mintegy 200-ból, ahol szabad cigizni! Legalábbis nekem azt mondták, hogy van, de én még nem láttam, fogalmam sincs, hol van ez a szoba!
A játék is más, a stadionok is, arról már talán nem is kell beszélni, hogy milyen részletesen közvetítenek mindent a tv-állomások. S szüntelenül ismétlik a meccseket, hogy ha netalán valaki valamit elvétett volna, le tudja ellenőrizni hibáját, vagy éppen kávét szürcsölve leellenőrizze kedvenc játékosának elrontott mozdulatát. Persze maga a játék még mindig a régi! És ezt én írtam le? Én, aki állandóan arról gondolkodom, hogy kellene megváltoztatni, hogy érdekesebb legyen – ne legyen, mert már nem az, hanem maradjon, legyen újból! Mert most már erről kellene gondolkodni, éspedig a következő okokból: Kicsi lett a pálya! Pontosabban a játékosok mind nagyobbak (is), de még inkább jobb az általános, de a gyorsasági állóképességük, és ebből kifolyólag túlságosan sokan vannak a védelemben és a támadásban! A labda is könnyebb, messzebbre, furcsán és gyorsabban száll. Tehát nemhogy több volna a gólokból, kapu előtti izgalmas helyzetekből, hanem mindinkább azzal telik el az idő, hogy a pálya közepén futtatják a labdát ide-oda, a végtelenségig, unalomig. Szerintem a legegyszerűbb megoldás, hogy a labdarúgás jobb, érdekesebb, másabb legyen: „állítsanak ki” egy játékost minden csapatból az első sípszó előtt! Magyarul: kilenc játékos és egy kapus a kezdőcsapat!
Észak-Korea ismét meglepte a világot
A már említett 1966-os vb-n Észak-Korea 3:0-ra vezetett Portugália ellen, de aztán Eusebio lőtt négyet! Korea kedden nem vezetett, de Brazília legjobbjai csak akkor kerekedtek felül, amikor Maiconnak, a jobbhátvédnek elsült a lába. Mert ne mondja azt senkinek, hogy gólt akart lőni! Egy lőtt beadásnak volt ez szánva, és őt nem lehetetlen azzal „vádolni”, még annak ellenére sem, hogy brazil, hogy be akarta csavarni a labdát külsővel a kapuba. Tény az, hogy ennek a véletlen gólnak köszönheti a sokszoros világbajnok, hogy győzött! Legalábbis én így látom az egészet. A második gól már „Made in Brazil” volt, de a kis Korea egy nagyszerű góllal felelt rá, és megmutatta, hogy képes támadni is.
Öröm és irigység
Talán nem kellene magyarázgatnom, hogy mi, az itt levő magyarok – ha jól tudom, rajtam kívül még kettő van a csoportomban! – nagyon jól éreztük magunkat, amikor az új-zélandiak az utolsó utáni percben kiegyenlítettek a szlovákok ellen. Az ausszik ezt vagylagosan élték meg, mert egyrészt örültek annak, hogy „ott lent” valami mégis létezik, de az irigység egyből kibújt a zsákból. Köztudomású ugyanis, hogy a két szigetnemzet nem nagyon kedveli egymást.
