Erre a nagyon várt Portugália–Brazília meccsre, mely körül annyi érdekes cikk jelent meg az itteni lapokban, szinte nem érdemes egyetlen szót sem pocsékolni. Ha ez a vb egyik legnagyobb eseménye, akkor jobb lett volna, ha egyáltalán nem rendezték volna meg.
Ilyen nagyfokú mellébeszélést már nagyon régen hallottam, vagy inkább láttam! Megengedem, ott lenn, nem a „mennyekből” nézve lehet, hogy jobb volt, mint amilyennek én onnan, fentről láttam. De ez csak árnyalati jobbulást szavatolhatott. A mexikói hullám mutatott arra, hogy a 62ezernyi néző valamivel szórakozni akart, a labdát kergető 22 játékos mutatványaival ugyanis nem voltak megelégedve.
Aztán szinte alig volt olyan valami, ami a vuvuzelákat kürtölésre bírta volna, inkább bosszúból trombitáltak, mint biztatásként.
Habár majdnem mindenki sárgában vagy vörösben volt, fél óra után szundikálni kezdett a tömeg, és arról regélt, hogy döntetlen lesz, egyik sem akar „játszani a jövővel”!
Az emberek állandóan jártak ki sörért, frissítőkért. A nap úgy sütött az első félidőben, hogy félmeztelenre szerettem volna vetkőzni, de a sok Schwarzenegger-felépítésű brazil és szerecsen körülöttem „lebeszélt” erről a balgaságról. A legjobban utált eredmény szinte szavatolva volt. Nem azt mondom, hogy megbeszélték, de mindenesetre úgy látszott, hogy mindkét csapat már a meccs előtt megelégedett a pontosztással, illetve azzal, hogy néhányat elherdál. Egy kicsit csodálom azonban a portugálokat, mert sokkal kevesebb ellenállásra találtak volna a következő fordulóban, ha győznek.
A portugál szövetségi kapitány sokkal jobban tette volna, ha a bajnokság első mérkőzésétől kezdve másnak adja a kapitányi megtiszteltetést, nem C.Ronaldónak. Ez a piperkőc, beképzelt szépfiú nem vezéregyéniség, nem tud példát mutatni, képtelen egy lenni „közülünk”, biztatni, amikor valakinek nem megy, segítségére sietni és lelket verni a lankadókba… Ha azt mondom, hogy mindennek az ellenkezője, akkor a fején találtam a szöget! Azt, hogy mit gondolt, az ember nem tudhatja, de az, amit mutatott, elítélendő. Mert nemcsak egy kapitánytól, hanem minden játékostól megköveteli a csapatszellem, hogy ne „ítélkezzen” a pályán csapattársairól. S ő éppen ezt tette, világosan mutatva, hogy hová kellett volna adni – persze neki – a labdát! S ahogy egy-egy ilyen „testbeszéd” után miként vánszorgott a pályán, egyszerűen undok volt. Egy másik alkalommal, amikor későn kapta a labdát, 40 méterről úgy ellőtte, hogy majdnem a sarokzászlót találta el. Én tisztában vagyok azzal, hogy ő nem középcsatár, de ha már vállalta a szerepet, akkor tudnia kellene, hogy az ő helyezkedése nagyon kihat a játékra, tehát nem „valahol” a széleken kell neki lennie, hanem a leghátsó védő vonalán, 30 méterre az oldalvonaltól, hogy legalább kétféle leadási lehetőséget adjon a labda birtoklójának, és jó leadás nyomán a védők háta mögé kerülhessen… Egyetlenegyszer tette ezt, amikor gólhelyzetfélébe hozta magát.
Ha már erről a mérkőzésről egyáltalán írok, akkor legyen itt leszögezve, hogy a mexikói játékvezető a braziloknak kedvezett. Az a sípmester, aki csak sárga lappal büntette a kapuhoz legközelebb álló brazilt, aki kézzel állította meg a portugálok támadását, szerintem megérdemli, hogy ne kapjon több meccset sem ebben, sem más bajnokságban.
A Hilton és környéke
Meg kell hagyni, „jótevőm”, Mr.Livingstone nemcsak idehozatott, de el is kényeztetett, mert nem valami „lyukban” lakok, hanem amennyi csillag belefér egy szállóba, az mind az enyém! Óriási a szálloda, itt vannak a FIFA emberei, lóg mindnek a nyakában egy nagy, fényképes, minden ajtót megnyitó jegy… Érdekes őket nézni: a világ minden sarkából valók, de mind éppen erre a lógó valamire a legbüszkébb, e nélkül nem jönnek még reggelire sem. A reggeli fejedelmi. Szenzációs a felhozatal, az ember azt sem tudja, hogy melyik végéről kezdje. Nekem különösen nagy gondot okoz az, hogy nincs teasütemény, abból is négy, mint amennyi nekem vagy 30 éve a rendszeres reggelim! Nos, ha meghíztam, akkor az itteni reggeli a hibás.
Persze a személyzet egytől egyig afrikai. A legelőzékenyebb, de nem szolgai viselkedésük nagyon kellemesen meglepett. A Hilton világszerte ismert és elismert standardját kiválóan hozzák a különféle nyelvek tudásával, különösen a dél-afrikai tipikus angollal. Nincs az, amit nyomban ne tennének meg, ha kéred őket. Persze, ha az ember tudja, hogy minden második fekete munkanélküli, akkor nem nehéz megérteni, hogy aki egyszer munkához jut (különösen egy ilyen környezetben), „öl, gyilkol”, hogy megtartsa kiváló megélhetését.
Vissza egy pillanatra Mr.Livingstone-hoz. Ez a fiatalember – nincs még ötven – szerintem egy azok közül, akik egy szép napon leültek és gondolkodtak azon, hogy kell milliomosnak lenni. Gondolt magában egyet, és azt mondta, a sok sportőrült szeretne meccsekre, bajnokságokra utazni úgy, hogy minden az ölébe hulljon. Ne kelljen semmiről gondoskodnia, legyen meccs, meg sör, meg egyéb… Elejében tizen-egynéhányat „vitt”, majd százakat városból városba, később kontinensről kontinensre. S aztán nőttek a számok és a távolságok is. Most majd kétezer kliense van itt, a legolcsóbb csomag öt, a legdrágább hét és fél ezer dollár! Nos, nem is olyan nehéz kiszámolni, hogy mennyit vág zsebre. Tudni kell azt is, hogy az itteni sátorvárosban – melybe csak röntgenezés után léphetsz be! – „ő méri még a sört” is! A beavatottak szerint ez fedezi majd minden folyó kiadásait!
A szurkolók utaztatása, ugye, másnak is eszébe juthatott volna… Jutott is, de ő egy lépéssel mindig előbb van, mint a többiek. Ezúttal azzal, hogy néhányunkat – egykori ismert socceridentitásokat, ahogy itt mondják – mint halétket dobott a nagy vízbe. Akadt is rá elég csuka.
„Küldetésem” már befejeződött, utoljára álltunk az ausztrál szurkolók előtt, megpróbálva valahogy a nagy győzelmet legyömöszölni a torkukon. Nem volt nehéz, mert a legtöbbjük tök részeg volt. Egyáltalán: az idesereglett „szurkolóknak” a legfontosabb, hogy „valahová” tartozzanak, és vigye őket az ár. És az ár nagyon nagy volt, gyors a szerb válogatott elleni meccs előtt, alatt és után… Tehát az utóhatás is az volt. Készülve erre, az utolsó „fellépésre”, meg szerettem volna köszönni nekik, hogy ilyen nagy számban jöttek ilyen messzire biztatni a soccerookat. Felemelő érzés volt, amikor tízezernél is több sárga mezes énekelte (talán inkább üvöltötte) a himnuszt. Ezzel szemben talán két-háromszáz szerb szurkolónak (bár nagyon igyekeztek) alig hallatszott a hangja.
Valami egészen furcsa (talán jobban illik a bizarr jelző) hangulat uralkodott a meccs után és a szurkolók másnapi összejövetelén is. Másnaposnak – igen, másnaposnak a szó legszélsőségesebb értelmében – tűnt mindenki. Volt akkor értelme búcsút venni? Volt akkor értelme felidézni mindazt, amit csupán a sok száz „szurkolónak” egy százaléka élt át velem negyed évszázaddal ezelőtt? Eszem ágában sincs siránkozni. Éppen csak egy kicsit fáj, hogy a sport is ide jutott, jobban mondva kizárólag a „turizmust” szolgálja! Az egyik, majdnem olyan idős megrögzött futballőrült fogalmazta meg legjobban a pillanatnyi helyzetet, mondván: „Nem soccerook ezek, Frank, hanem f…ckerook!
A mi fajtánk már kihalófélben van!”
Megöleltük egymást, és én lélekben már máshol voltam és vagyok, útban hazafelé.
