Árok Ferenc. Van, ki e nevet nem ismeri? A szegény kanizsai ácsmester fia hosszú utat tett meg a kanizsai Tisza-parttól Ausztráliáig és onnan vissza. Külön hangsúllyal írom a vissza szót. Akit ugyanis az angol királynő lovaggá avat, az leginkább ott ragad, ahol mennybe ment, és csak kevesen merészkednek vissza oda a poros, boros (Kosztolányi) Bácskába.
Árokot lehet kedvelni vagy nem szeretni is, de közömbösen elhaladni mellette szinte lehetetlen. Lapunk minden hétvégi számában jelen van ő és karosszékében ülve a sport fedőneve alatt közli mindazt, ami velünk és körülöttünk történik. Igaz, hogy egyéni hangvétele többeket zavar, mert ő nem rest még kutyáját is szerepeltetni. Író emberként mindenre figyel, de az eb is meg a családtagok is mindennapi tartozékai életének. Ismerem egyik olvasónkat, aki így írt a főszerkesztőnek: míg Árok a karosszékben ül és ír, addig nem veszem meg a szombati Magyar Szót. Ezért megkérdem, Sz.J.-t.
Tudja-e azt, hogy Árok az írásaiért járó tiszteletdíjat még soha nem vette fel, hanem átutalta azoknak a tehetséges, de szegény újságíró-palántáknak, akik arra érdemesültek. Halkan, de megkérdem, ki követi még ezen nemes szándékában és tettében a vajdasági magyar értelmiség soraiból? Pedig világos, hogy megmaradásunk erőfeltétele a vajdasági magyar fiatalok állandó magas szintű képzése.
Amikor észrevette, hogy felesége és édesanyja nyelvi nehézség folytán nem tudnak szót érteni, akkor feleségét, a szerémségi szerb asszonyt megtanította magyarul. Goga – mert így hívják a hölgyet – amikor felveszi a telefokagylót, többször így jelentkezik: itt az Árok-kúria, Feri nincs itthon...
Tisztelt Sz.J., Árok helyett most két hétig más fog ülni a karosszékben, kérem, kanyarodjon vissza ahhoz a laphoz – s most őt idézem –, mely nélkül nem tud meglenni, és maradjon is mellette mert a lap sorsa ezekben a nehéz időkben tőle is függ, tehát az olvasótól.
43 év után
Amikor az edzőt, aki a zentai asztalitenisz egyik alapító tagja volt, kizárták a klubból és még a belépést is megtiltják neki, akkor ott valami földrengésszerű történhetett valamikor 1963-ban.
A város agyoncirógatott és jogosan kedvelt Pityukája, Korpa István elhatározta, hogy elhagyja Zentát, Ljubljanába igazol az ottani Olimpijához, kivétel nélkül szinte mindenki az okokat, illetve az okot kereste. Miért távozik se szó, se beszéd az az ember, aki naggyá tette a zentai klubot? Bűnbakot kellett keresni, és kézenfekvőnek látszott, hogy az edző jó pénzért adott túl legeredményesebb tanítványán. A kártyás életű edzőnek pénzre volt szüksége szenvedélye életben tartására, és ezért adta vagy adatta át a szlovéneknek Korpa Istvánt. Az igazság azonban máshol rejtőzött. Az alábbiakban közöljük Korpa István mesteréhez írt akkori levelét. Amiről Korpa nem írt, mert túlságosan óvta magánéletét, Ljubljanába azért költözött, hiszen ott élt szívszerelme és későbbi felesége, Cirila Pirc. Persze az is közrejátszott távozásban, hogy átlagon felül (legalábbis az akkori időhöz mérten) sokat kapott az Olimpijától (lakást és egy csomó készpénzt).
Záróakkordként: az akkori edzőt 43 év után rehabilitálni lehetne és lehet is. Ő pénzt biztosan nem kapott, csak egy megalázó kitiltást a klubból.
