Egy héttel ezelőtt a karosszéki mondandómat Árokkal kezdtem, ezúttal pedig vele folytatom.
Ő mindenről írt, ami vele és velünk történik ezen a tájon. Ügyelt arra, hogy a sport ürügyén üzeneteket küldjön vezető politikusainknak is. Feleletet nem várt, mert hitte, a mindenkori itteni magyar politikusok számára a sport „tabula rasa”, azaz gyepű, ahol semmi látványos nem teremhet. Mármint számukra. Pedig ha tudnák, illetve ha éreznék, hogy a nemzeti tudat megőrzésében ez a terület (sport) igen-igen fontos, legalább elgondolkodnának. Mondjuk rá azon, miért lett a legismertebb magyar szó széles e világon a PUSKÁS.
Pár évvel ezelőtt, igaz, hogy eléggé halkan, de megkérdeztük a Magyar Nemzeti Tanács elnökét (Józsa Lászlót): Programjukban létezik-e vajdasági magyar sportstratégia?
Válasza rövidre sikeredett: – Még nem, de... A nyájas olvasó már sejtheti, minden a de szintjén maradt. Persze ez is érthető, hiszen a vajdasági magyarok sportja már-már nem is létezik. Igaz, van még egy-két műhely van egy-két kiugró eredmény, de ahhoz már a Magyar Nemzeti Tanácsnak és a támogatásának az égvilágon semmi köze (a zentai asztaliteniszklub, a birkózás Zentán és Magyarkanizsán, Zavarkó Vilmos szédületes világcsúcsa, az adai kézilabda és a zentai sakk) és passz. A napokban egész véletlenül kezembe került a Földvári Erika által írt 4. elemistás olvasókönyv. Két olyan eseménnyel igyekszik a szerző mélyíteni a nemzeti öntudatot, melyet nem árt megismerni. Az egyik Egerszegi Krisztináról szól, arról az Egérkéről, akiről a csütörtöki Magyar Szóban már olvashattak. Az egyik döntőben döbbenetes látványt nyújtott a középső három pálya rajtköve, amikor az indulók felálltak rá. A fiúsra vágott hajú pöttömke ott állt két hatalmas termetű német lány közt. Moldova György a tribünön ülve meg is jegyezte: csak egy baj van, hogy ezek a német lányok a vízbe szállás előtt mindennap borotválkoznak, mintha éppen fiúk lennének. De lehet, hogy azok is. Az eredmény pedig: Egerszegi Krisztina olimpia bajnok lett Szöulban. Azt is tudjuk azóta már, hogy az egyetemes úszósport legnagyobb alakjává lett. A kedvenc távján elért világcsúcsát – szinte példátlan módon – 20 éven át nem tudták megjavítani. Egerszegi volt az, aki egyedül győzte le a Német Demokratikus Köztársaság sportbeli vegyi konyháját és bevezettette a doppingvizsgálatot, ami után az NDK sportbeli fölénye, illetve fölényeskedése úgy rogyott térdre, mint maga a kommunizmus is. Azaz puskalövés nélkül.
A másik történet Jónyerről, Gergelyről, Klampárról és edzőjükről, Berczikről szól. 30 évvel ezelőtt ugyanis labdaszedőkké alacsonyították a 10 millió igazolt asztaliteniszezővel híreskedő kínaiakat.
Világbajnoki győzelem Phenjanban
Ha valaki azt kérdezné, hogy melyik a világ legtitokzatosabb fővárosa, a legtöbben bizonyosan a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Phenjan nevű városára szavaznának. Ebben a fővárosban rendezték meg 1979-ben az asztalitenisz-világbajnokságot. Vadonatúj, 20 ezer néző befogadására alkalmas sportcsarnokot emeltek. Akkoriban a férfi csapatmérkőzéseket három játékosokból álló együttesek vívták, és Magyarországnak Gergely Gábor, Jónyer István és Klampár Tibor személyében, persze Berczik vezetésével, hihetetlenül erős együttese lett. A nagy esélyes a férfiaknál és a nőknél egyaránt Kína válogatottja volt, nem csoda, hiszen hivatalos adatok szerint annyi igazolt játékosa volt, mint Magyarország teljes lakossága. A kínaiak negyedszázada uralták a világbajnokságot és először fordult elő, hogy Phenjanban valaki komolyan veszélyeztette egyeduralmukat. A döntőbe Kína és a magyar válogatott került. Azon a virágillatú májusi estén a döntő előtt egy órával már zsúfolásig megtelt a csarnok. A lépcsőkön nem lehetett járnia a tömegtől. 22 ezer ember szorult a terembe. A koreaiak persze a kínaiknak szurkoltak, minden egyes sikeres labdamenetet kitörő ováció fogadott. Amint közeledett a nagy összecsapás vége, úgy lett egyre csendesebb a közönség. Klampár Tibor utolsó ütésével eldőlt, a magyar csapat a világbajnok. Gergelyék 5:1 arányban nyertek és a három huszonéves fiatalember megtörte a kínaiak egyeduralmát. Ezért a szenzációszámba menő eredményért fejenként 2-2 ezer márkát kaptak dr.Simon Bélától, azaz a támogatójuktól.
Ma már a három egykor világhírű magyart, Gergely Gábort, Jónyer Istvánt, Klampár Tibort csak az idősebbek ismerik fel az utcán. De ha valaki beírja a számítógép keresőprogramjába: Phenjan – asztalitenisz-világbajnokság, akkor néhány tizedmásodpercen belül ez a három név jelenik meg. Berczik Zoltán szerint a kínaiak elleni 5:1 egyenértékű volt a magyar labdarúgók londoni 6:3-as diadalával.
Károlyi Béla bátorsága
A sport és a nemzeti öntudat hegyeket, diktatúrákat is megkínozhat. A román Ceauşescu-diktatúra Hitlerével és észak-koreai Kim Ir Szenével volt egyenértékű, ha nem kegyetlenebb. Tőkés László adta annak a rendszernek a kegyelemdöfést, de egy világhírű romániai magyar edző vert éket a rezsimbe az 1976-os montreali olimpián kivételes bátorságával.
A történet:
A montreali olimpia legnagyobb sztárja az a 14 éves Nadia Comanecci volt, aki tornászversenyen először kapott a sportág történetében tiszta tízeseket gyakorlataira. A bírók úgy gondolták, soha senki nem érdemesült a tízesre, mert az az istenek vagy istenségek számára van fenntartva.
És amikor a csoda megtörtént, az összehívott sajtótájékoztatón a 10500 újságíró közül szinte mindeni ott akart lenni (a montreali volt az első olimpia, ahol a sajtó képviselői többen voltak, mint maguk a versenyzők). Záporoztak a kérdések és a román sportvezetők kánkánt jártak örömükben, hiszen tudták, a Kárpátok Géniusza (Ceau) nem lesz hálátlan a hazaérkezésük után.
Órákig tartott volna a sajtótájékoztató, mert Károlyi Béla, Comanecci edzője rendületlenül felelgetett a feltett kérdésekre. A hordozható mikrofont végül valahogy mégis magához ragadta az egyik vajdasági magyar újságíró és megkérdezte Károlyit: milyen nyelven teheti fel a kérdéseit. A válasz gyors volt: amelyiken a legotthonosabb.
– Hát akkor magyarul, ha lehet.
– Természetesen lehet. Tessék nyugodtan kérdezni.
– És Bukarestben mit szólnak majd ehhez?
– Amit akarnak. Én büszke vagyok a magyarságomra, és ezt mindenkor és mindenki előtt vállalom.
El is kezdődött a kérdés-felelet játék, míg a romániai küldöttség vezetői bejelentették: provokáció történt, ezért berekesztik a sajtótájékoztatót.
Általános volt a felhördülés, de kiút nem létezett, és a sajtótájékoztató hirtelen befejeződött.
Az újvidéki újságíró boldogan adta le jelentését és sietett lakhelyére, a montreali egyetemi központba, ahol a szobájának nyitott ablakán beugráló tarka mókusok próbálták nyugtalanítani a pihenni vágyót. Hat óra előtt pár perccel kopogásra ébredt. Küldönc érkezett és kérte, azonnal jelenjen meg a jugoszláv olimpiai csapat vezetőségének szálláshelyén. A kérés egyben parancs volt, és az újságíró mit tehetett, megjelent a „főnöknél”, aki a boszniai államelnökség egyik tagja volt. Mosolygós, jóhiszemű ember volt a bosnyák illető.
– Na halljam, mi lesz a sorsod a tegnap esti „provokáció” után? – kérdezte érezhető jóindulattal.
– Miért, valami rosszat cselekedtem?
– Nem, nem, a lehető legjobbat, de a román vezetőség követeli, azonnal zárjunk ki a különítményből és azonnal távolítsunk el az olimpiáról, vagy pedig én, mint a jugoszláv csapat vezetője, kérjek bocsánatot a történtek miatt. Persze eszem ágában sincs ezt megtenni, főleg azért nem, mert miután az éjjel értekeztem Károlyival, kérte, védjem meg az újságírót, a többi az ő dolga lesz...
Záróakkord:
Az újságíró maradt, Károlyi is maradt, de nem sokáig, mert bátorsága miatt, meg talán más miatt is disszidálni kényszerült, mégpedig az Egyesült Államokba, s láss csodát, a következő olimpián ottani tanítványa, Mary Lou lett az olimpiai aranyérmes szertornában.
* * *
Ennyit a sportról, de ahogyan Árok szokta, a fenti „világpolitika” mellé tegyünk egy kis hazait is.
Pásztor István – akit fiával együtt igen-igen tisztelek – a Magyar Szó június 16-i keddi számában a lap 4. oldalán ezt nyilatkozta: látom, hogy a VMSZ 15. születésnapján a szerb sajtó és a szerb közvélemény sokkal inkább elismeri azt, amit az elmúlt időszakban tettünk, mint teszi azt a vajdasági magyar sajtó jelentős része...
Drága jó pásztorunk. Míg békésen legelteted nyájad, suttogd el nekünk, kiket fed az általad használt kifejezés, mármint „a vajdasági magyar sajtó jelentős része”? Mert ha léteznek, akkor ők az első számú közellenség.
Bocsánat, hogy ezekkel a pogány gondolatokkal kiléptem a karosszékből.
