De különösen Cseh László! Úszhat az a kiváló magyar olimpiai csúcsot, Európa-csúcsot, ilyen vagy olyan távon, de az az óriás „bálna” mindig elébe tolakodik. Nem először történik meg, hogy valamelyik sportban az egészen különös tehetséggel megáldott egyének miatt a nagyon tehetséges sportolók örökös ezüstre vannak ítélve! A természet valahol „elszámítja” magát teremtésük pillanatában, és időről időre egy-egy embercsodabogarat küld közénk. S ezek „egymással” vetélkednek: Shollander Spitzcel, Spitz Phelpsszel... és majd egy évtized múlva jön a következő csodabogár... és a közönséges halandók, bármennyire is tehetségesek, csak arra jók, hogy körítést adjanak nekik.
A sajtó, egészen természetesen, óriási hadjáratba kezdett, meg akarja dönteni Spitz hét arany szüretjét egy olimpián. Ez magában is hihetetlen valami, hát még úgy, hogy az eddigi öt megkaparintásában mindben világcsúcs (is) született! Persze Phelpsnek minden győzelem után mondani kell valamit. Minden győzelem után „viselkedni” kell. Ez nem könnyű, egyszer nevet, egyszer sír, egyszer üt egy nagyot a levegőbe. Leginkább „el van ragadtatva” az eredménytől. Aztán jön elkerülhetetlenül a fogas kérdés: „Meglesz-e a nyolc?”
Nos, mit mondjon, hogy nem lesz? Nem hinném, hogy ez egyszer is megfordult volna a fejében. Az óriási nyomást nagyon jól bírta csütörtökig. De akkor, miután csak harmadik lett a futamban, melyben Čavić olimpiai és Európa-csúcsot úszott, majd a szerb az elődöntőben is a legjobb eredménnyel ért célba, arra kérdésre, hogy mit gondol Čavićról, „Ki az a Čavić?” volt a válasza. Nem tudom, mit adnék azért, hogy ez az „ismeretlen” hasba rúgja a „bálnát”!
A világ kezdi felfedezni Kínát
A Biblia jóslata, hogy egyszer csak majd jönnek a sárgák, kezd mind hangosabban csengeni a nyugati ember fülében. A legnépesebb nemzet vezetői a legszélsőségesebb kommunizmusból és a szuperkapitalizmusból olyan koktélt kevertek, melytől kezd ittas lenni az egész világ. A Fehér Ház sz..keverői nem tudtak beférkőzni ebbe az országba, melynek kultúrája legalább hússzor nagyobb múltú, mint azé az országé, melyet az aranyra éhes csürhe rohant meg kiirtva északon az indiánokat. A szoroson túli, közvetlen szomszédaik ugyanezt tették délen, megsemmisítve az inkák, a maják és az aztékok évezredes kultúráját. Az olimpia ürügyén Kína meghívhatta a világot, kiteríthette mindenki előtt a piros szőnyeget. Megmutathatta mindenkinek, hogy milyen óriásit fejlődött néhány évtized alatt. Nemcsak a sportlétesítményekkel akarta fitogtatni erejét, sportolóinak fölényes szereplésével, hanem óriási városainak szépségével, lakóinak életszínvonalával (?!), az infrastruktúrával... Mindazok, akik ott jártak húsz, ne adj’ isten több évvel ezelőtt, csak bámulják a változásokat. Egy ilyen metamorfózist csak Kína tudott produkálni. Arról talán nem is kellene szólni sem, hogy Japánon kívül Kína vásárolja fel mindazokat az értékpapírokat, melyekkel Bushék pénzelik háborúikat! Hogy ez kinek jó, arra én hetvenhét évem ellenére sem vagyok elég okos választ adni. Tény az, hogy az USA több ezer milliárddal tartozik Kínának. Tehát kell abból a 40 milliárd dollárból problémát csinálni, amennyibe a játékok kerültek? Ugyan, kérem! Egy ilyen színvonalú marketingnek és PR-nak nincs ára. Nem létezik elérni ennyi embert semmi pénzért. S utána megmaradnak az új repülőterek, utak, alagutak, stadionok, sportcsarnokok, egész új városrészek. Tudták a ferde szeműek, hogy mit csinálnak. Nagyon is tudták. Az egyetlen, amit én nem tudok, hogy mit csinálnak azzal a hihetetlen nagy gödörrel, ami a Madárfészek stadion gyepszőnyege alatt van? Egyébként (jegyezzék meg, amit most mondok) biztos vagyok abban, hogy a sydneyi Operaház utolérhetetlen formájú épületének példájára Pekinget a jövőben nem az a tér fémjelezi, melyen tankokkal mentek a tüntetők ellen, hanem ez a csodás stadion!
S hogy csakugyan jönnek a sárgák, azt a teniszelődöntő is mutatja: Li és három orosz van a négy között. Janković, a vérszegény ranglistavezetőnk immár másodszor marad alul Szafinával szemben. Nem járt jobban Federer sem, mert ő is kiesett még az elődöntők előtt.
Đukić hattyúdala
Már akkor kimondtam véleményemet a „mocskos szájú” edzőről, amikor megkapta a fiatal válogatottat, és az a következő volt: „Nem lehet valaki egy válogatott edzője, ha soha sem vezetett önállóan egyetlen csapatot sem!” Mások úgy gondolták, igenis lehet! Különösen a körözött egykori futballelnök. Majd a Partizan is! Ezt betetőzte a szövetség elnöke, mert az ölébe ejtette a felnőttválogatottat meg a 350 ezer eurót is. Most, hogy egyet-mást tudunk róla, elképzelhető, hogy nemcsak mint elnök „tevékenykedett” Đukić előléptetésében, hanem mint menedzser is! A fiatalok olimpiai szereplése, enyhén szólva, távol állt a várakozástól. A lehetséges kilenc pontból egyet nyertek. De nemcsak ezért inog a kapitány széke, hanem azért is, ahogyan viselkedik, amit mond azokban a pillanatokban, amikor inkább hallgatni kellene, és nem másokat vádolni, vagdalózni féligazságokkal.
Na de, ugye, ez a neveletlenség egyik származéka. Azok a szidalmak, melyek miatt a „mocskos szájú” jelzőt kapta tőlem, lehet, hogy elmennek Bulbuderacon, de nem olyan stadionokban, melyekből a tv egyenesben közvetít. Biztos látták ezeket a meccseket a szövetség vezetői is, de vagy nem akartak szólni, vagy nekik ez nem szúrt szemet... Ha ez így van, akkor... de nem is lepne meg, mert annyiszor szemet hunytak már kisebb és sokkal nagyobb dolgok fölött is, hogy „ugyan, ne csináljunk nagy dolgot egy F betűs kurta mondatból!”
Klubszinten csak döntetlenek a nemzetközi porondon. A Partizan és a Vojvodina itthoni pontosztása vereségszámba megy, nem úgy a C. zvezdáé idegenben.
