Első felvonás. Ha Karadžićnak a tyúkszemére lép valaki, annak „életéért” egy fabatkát sem adnak a jól beavatottak. Nos, Đukić többszörösen belegázolt ebbe a tyúkszembe, tehát önmaga akasztotta fel saját magát. Nem mintha megsiratnám ezt a fiatalembert, mert nemegyszer kimondtam véleményemet hirtelen előléptetéseiről. Bár a Partizanban meglepően jól csinálta dolgát abban a félszezonban, amikor megalapozta a duplát – a bajnokság és a kupa elrablását a C. zvezdától! Sőt a fiatalokkal is sikeres volt, ami a végén a vesztét jelentette, mert „túlszerette a kis srácokat” és vállalta velük az olimpiai hadakozást is. Egy tapasztaltabb edzőnek ez az eszébe sem jutna! Különösen, amikor tudta, hogy kikkel hozott bennünket össze a sorsolás. A gauchosok, az elefántok és a kenguruk semmi jót nem ígértek és nem is adtak, tehát a nagyválogatott próbameccseinek rossz eredményei után még egy támadási felületet adott a tyúkszem tulajának. Hogy ez mennyibe kerül a szövetségnek, majd egyszer meglátjuk. Mert hogy sokba, az biztos.
Második felvonás. Karadžićnak, a SZLSZ elnökének azonban sikerült az, amit mások nemegyszer megpróbáltak, de sikertelenül: rábeszélte Antićot, hogy vegye át a válogatottat! Kétségtelen, hogy ő ebben a pillanatban a legjobb nevű szerb edző. (Vagy csak inkább volt?) Tehát a szövetség emberei megtettek mindent, ami tőlük telt. Ha sikeres lesz, osztani fogják vele a babérokat, ha nem – biztosították maguknak a lehető a legjobb alibit. „Ha már ő sem tudta megcsinálni... akkor nem bennünk van a hiba, hanem...”
Persze minden megegyezés alkalmával két ember szorít kezet. Ha az egyik kéz az enyém lett volna, kertelés nélkül kimondom „a zsebemben marad a jobb kezem!” Radomir Antić, aki már évek óta nem edzősködik, akit a Partizan a jó ég tudja csak, hogy hányszor vett be a vezetőségébe ilyen vagy olyan tisztségbe (de soha nem tett semmit), élte – teljesen megérdemelten – a jómódú emberek világát. Aki valaha is edzősködött, nagyon jól tudja, hogy egy év kihagyása is milyen hihetetlen űrt jelent majd mindenben... Az ember elveszti azokat a reflexszerűen tett apróságokat, melyek jellemezték munkáját. Már nem ismer mindenkit, akiktől függ egy-egy meccs milyensége. Megtörténhet, hogy útközben, nem menve hetente háborúba, elvesztette azt az állati vérszomját is, mely a többi gladiátor fölé emelte és arra késztette, hogy huszonnégy és fél órát dolgozzon naponta egy-egy győzelemért. Lefogadom, hogy fogalma sincs arról, hogy melyik külföldi csapatban játszanak a Đukić által kiválasztott keret játékosai!
Mondjuk el azonban azt is, hogy Antić többek között egy évet edzette a Barcelonát, két idényben a Realt, hatban az Atléticót, mellyel dupla koronát nyert, tehát... mit tehát? 2004-ben a Celtában levitézlett és azóta szórakozik.
Harmadik felvonás. Én Dragoslav Stepanović mellett török lándzsát! Nem azért, mert személyesen is jól ismerem, hanem a következőkért. Ha Antićnak valami nem sikerül, fogja magát, felül a repülőre és Madridban nagy nyugodtan kávézhat. A kutya sem ugatja meg. Stepanović viszont Belgrádban ugyanazért a tisztítótűz minden iszonyát át fogja élni. Stepanović elkötelezte magát ennek a kis országnak. Elfogadott egy kis (majd semmilyen) klubot és csinált belőle egy nézhető játékot produkáló csapatot. Ismeri a Terazija minden megmozdulását, érzi a pulzusát, tudja az embereit, de a bitangjait is. Jó kedélyű, stabil ember, aki nem csak egyszer játszott a válogatottban... Megmutatta, hogy még ebben a fertőben is lehet komolyan és becsületesen dolgozni. S talán, ami a legfontosabb, ő sokszor kimondta, hogy örömmel vállalná a válogatottat és nem kellene rábeszélni senkinek. Nem úgy, mint Antićot – számtalanszor.
Haug vagyis beszéltem – mondanák az indiánok.
