A harmincas években az ácsoknak (apám is az volt) télen csak egészen kivételes esetekben volt munkájuk. Ilyenkor leginkább az asszonyok „húzták a kocsit”. Édesanyám a húgával, Boriska nénivel varrodát nyitott. Amikor az ünnepek közeledtek és mind több volt a munka, két-három menyecske is bedolgozott. Leginkább férceltek, tisztáztak, vasaltak, házhoz szállították a kész ruhákat. Mi, gyerekek délutánonként a kuckóból leselkedtünk, hallgatóztunk és úgy mellékesen tanultuk a nótákat. Majd mindenkinek megvolt a maga kedvence, s ha az ment, akkor ő vezetett…
Édesanyám gyönyörűen énekelt, különösen azt a részt, hogy „járnak-e még a fonóba, mint régen, mindenkiről írjál, anyám, csak egy lányról…”. Boriska néném a kerek zsemlét vágta kettőbe. Az egyik menyecske mindig a „ha meghalok… anyám mellé temessenek…” szövegű dalt énekelte s mindig sírással végezte. Egy nagyon szeplős meg nagyon ijesztgette a lányokat azzal, hogy „ne menj, rózsám, a tarlóra”. Minden nótát tudtunk fejből Manci unokanővéremmel, húgomat, Magdust nem nagyon érdekelték a dalok. Ő inkább a babájának varrt.
Hogy miért említem a kuckót, a varrodát az énekeket, hát azért, mert azon kapom magam, hogy ha nincs senki a konyhában és én ott tevékenykedek (olvasd: főzöm a csirkelevest meg a kolbászos krumplipaprikást és egyebet) elkezdek dalolászni vagy fütyörészni! Hála a kutyáknak hetente legalább háromszor eszek (néha a többiek is) csirkelevest. Máj, zúza, szárnyak és egy-két hát, sok zöldséggel – egyszerűen nem lehet rossz. Ugyanez történik, ha éppen mosogatok vagy kávét, teát főzök. Évekkel ezelőtt tapasztaltam, hogy abban a pillanatban, amikor dalolok vagy fütyörészek, mind a két nappali ajtaja becsukódik, pedig néha még azt is éneklem, hogy „zaustavite Dunav”… Nem arról van ám szó, amire gondolnak, ó, nem! Egyszerűen nincs hallásuk. Így van ez, a legjobb akarata ellenére sem adhat meg az ember mindent a gyerekeinek, még kevésbé a nejének!
Tehát jöjjön még egyszer, magas cével, hogy „él-e még az öreg cigány, járnak-e még a fonóba, mint régen…”.
Melyiket választanám a két rossz közül?
Őszinte leszek: egyiket sem! Nem hiszem, hogy sok magyarázgatásra volna szükség, mert meg vagyok győződve arról, hogy (majd) mindenki a kezét dörzsöli örömében a szendvicspárt vezetőinek „nézeteltérései” láttán!
A főkolomposok kivették a farzsebből a rozsdás kanalakat és egymásnak estek. Ugye, mennyire gyorsan változik a világ – a másoknak szánt „evőeszközökkel” most a tábornokok, a vezérek egymás torkát szeretnék átnyisszantani. S ha egy kis szerencsénk van, velük együtt vérzik el az egész hadseregük is. Mert megosztódnak, s azt mindenki tudja, hogy a hosszú ideig szigorú kordában tartott csőcselék mire képes, ha isteneik egymás torkának esnek – ilyenkor leginkább elszabadul a pokol! A szép ebben az, hogy ezúttal minden a „családban”, a radikálisok nagy családjában marad.
Meglepetésemre Tomót, a temetkezési vállalat igazgatóját nagyon sokan pozitív „reformátusnak” tartják. Ami persze igaz, ha a schengeni bebörtönözötthöz hasonlítja az ember. Nem szabadna azonban elfeledni, hogy a szendvicsboltot ő nyitotta, a csetnikek csak később szövetkeztek velük.
Érdekes lesz figyelemmel kísérni ezt a Tomót – tómoT, éppen azért, mert elölről, hátulról egyformán ugyanaz, pontosan ezért nem tudom elképzelni, hogy valaha is Tom lesz belőle. De lehet, hogy tévedek, hisz megtörténhet, hogy csakis a Thomyknál lesz biztonságban.
Mind egy húron pendül
Emlékszenek még, hogy a magyarországi sajtó milyen ostobán bánt el nem is olyan régen a vajdasági magyar sportolókkal? Hogy keresztelték át Szilágyit Siladjira és hogyan lett Nagy Antóniából Antonija Nadj? Így, szépen, latin betűkkel! Bizonyára ha még mindig az az adai, az MKP főtitkára volna uralmon (persze ahhoz fel is kellene támadnia!), akkor ezeket a neveket az orosz „abvg”-vel írták volna, mégpedig mljakiznakkal!
Hogy le ne maradjanak a szerb újságírók a magyaroktól, a svéd–magyar selejtezőt az egyik jobb tv-kommentátor kísérte. Sajnos ő is a fent említett magyar betegségben – trehányságban szenved. Íme egy-két csemegéje ennek a poliglottnak, melyek abból erednek, hogy nem vett magának annyi fáradságot, hogy megkérdezett volna valakit, hogy is ejtik a magyarok az összetett betűket. Készült az biztos, mert felsorolta a szövetségi kapitányokat is. Köztük volt Barati is. Lehet, hogy Barátit akart mondani, olyan sem volt. De ha történetesen a második a-t ó-ra változtatta volna, bejött volna neki az igazi név. Aztán azt a szegény Husztit Hustira, Ustira, majd Gustira keresztelte. Juhásznak sem volt szerencséje, mert Juhás lett, Szepesiből Sepesi, Babosból Bábás, Bobás. A Torgeler névvel, mivel azt hitte, hogy svéd, nem volt problémája! Hajnalnak és Gerának nem hiányzott egy haja szála sem, mondjam úgy, hogy ékezet vagy mljakiznak?!
Amikor valakinek mázlija van!
Persze nem Antićról beszélek. Mert a selejtezőkben nem az a fontos, hogy „szépen játszottunk, de...” vagy „nem hozott szégyent a csapat ránk”, még csak az sem, hogy „jobban játszottunk, mint pár nappal ezelőtt”, és a végeredményben az sem, hogy „nem volt szerencsénk”. Az egyetlen, ami számít, az a pontok száma. S a hatból három van. Igaz, a szerb válogatott a franciáktól kapott ki, nem úgy, mint a svájciak otthon Luxemburgtól! De sajnos ez nekünk nem oszt, nem szoroz. De az, hogy nincs egy Walcottunk, az már igen! És milyen mázlija volt Capellónak, hogy Beckham nem volt 90 perces, és kénytelen volt a fent említett jobbszélsőféle játékossal kezdeni a horvátok ellen. Hát ő nem csak kezdett, hanem kikezdte a horvátokat, és el is temette őket három góljával. Ezen a meccsen volt a legtöbb néző: 37 ezer. Eggyel kevesebb a finn–német 3:3-on!
Most még csak annyit a „tizenhatosból”, hogy ha Antić azért játszatta Tošićot, mert apa lett, akkor nagyon melléfogott! Még akkor is, ha turbofolk Karleuša (mármint az énekesnő) egy bájos kislánnyal ajándékozta a balhátvédet. Dragutinović még ma is sokkal jobb, már csak azért is, mert egy valóban nagy csapatban játszik, mégpedig Spanyolországban.
