Tapasztalatból tudom, hogy egy vajdasági magyar újságírónak egy Dakar-ralira összeszedni elegendő pénzt legalább akkora siker, mint versenyzőnknek, a szabadkai Saghmeister Gábornak évről évre. Ez a kaland sok ezer euróba kerül, s lezárni az anyagi konstrukciót pokolian nehéz. Zakinszky Márknak elméletileg sikerült összeszedni a rávalót, de még mindig szalad a pénze után. Egy azonban bizonyos: első vajdasági magyar újságíróként kijutott a világ legnehezebb terepralijára, két hétig követte a karavánt, s a megannyi megpróbáltatás, technikai gubanc és improvizáció ellenére olyan kalandban volt része, hogy csak irigykedhetünk rá.
– Komoly kihívás mindez, hiszen csak néhány nappal a kezdete előtt derült ki, hogy igenis el tudok oda jutni, mert sikerült előteremteni az anyagiakat. Először ültem repülőn, s mindjárt a közepébe vágtam, mert az óceánon túli út 13 óráig tartott, először Budapesttől Amszterdamig, majd onnan Limáig. Nagyon tetszett az egész, egyedül az volt a gond, hogy ülve nem tudok aludni, s mire odaértünk, mindjárt kidőltem, így a szilveszterezésből nem lett semmi. A szállodában várt ránk a sofőr a terepjáróval, Gáborék pedig egy nappal később érkeztek meg. A rali indulásáig volt még öt nap, de a felkészülés laza volt, valójában csak azon gondolkodtam már, mikor indulunk. Csak egy részlet Limáról: hatalmas városról van szó, ahol közlekedési szabályok nem léteznek. Elengedhetetlenek a visszapillantó tükrök, mert a kétsávos úton három sor halad, az emberek vadul hajtanak, de érdekesmód egyetlen balesetet sem láttunk.
Tapasztaltabb kollégákkal indultál. Mire hívták fel a figyelmed, mit kell vinni Dél-Amerikába?
– Peđa Milinković belgrádi kolléga mesélt ezekről a dolgokról az indulás előtt. Az első tanácsa az volt, ne vigyek sok cuccot, elég egy hosszú nadrág és egy hosszú felső, a többi nyári öltözék kell hogy legyen. Vittünk elsősegélycsomagot, krémeket csípések és égés ellen, meg antibiotikumokat. Szerencsétlenségemre ott fájdult meg az egyik fogam, de szerencsére volt nálam gyógyszer.
Egy vajdasági legénynek hogyan tetszett a magaslati levegő?
– Limát nem véletlenül hívják az örök tavasz városának, hiszen állandóan 22 és 28 fok körül mozog a hőmérséklet. Nagyon kellemes volt. A Csendes-óceán viszont szokatlan azoknak, akik az Adriához szoktak, hiszen hideg a vize. Egyszer azért belecsobbantam, de azt mondják, csak januárban és februárban lehet benne fürdeni.
A karaván évente kb. 10 ezer kilométert tesz meg, s azok is, akik követik a versenyzőket. Mi volt a különbség a versenyzők és a kísérők útvonala között?
– Mi végig aszfalton mentünk. Be lehet ugyan menni például a sivatagba, de nagy a kockázat, le kell engedni a gumikat, s nem sokat nyer vele az ember. Mi tehát várostól városig mentünk, s ha szerencséje van az embernek, a mért szakaszok végén találkozhat a versenyzőkkel. Mi egyszer futottunk össze Gáborral.
Azért, hogy egy újságíró a táborba lépjen riportozni, bizony fizetni kell. A tévében láttuk, hogy ez nektek sikerült.
– Igen, de csakis Saghmeister találékonyságának köszönhetően, mert nekünk nincs annyi pénzünk, mint például egy francia stábnak. Lehet kérvényezni öt napot, de a szervezők döntik el, kiket engednek be. A tábort egyébként a Francia Idegenlégió veteránjai őrzik, meg az adott ország különleges egységei, tehát igen nagy a szűrés, nehéz bejutni. A táborban aztán újfent óvatosnak kell lenni, mert tulajdonképpen mi „vendégek” vagyunk ott, de az a tapasztalat, hogy a sztárokat is el lehet érni. Belgrádi kollégám például Argentínában Robbie Gordonnal beszélt. Nekem Szalay Balázzsal és Pócsik Lászlóval is sikerült interjút készítenem.
Idén nem is annyira az 50 fokos sivatag, mint az eső és a sár nehezítette meg a mezőny életét, meg az Andok – kétszer. Ti hogy éltétek meg az időjárási viszontagságokat?
– Egyetlenegy napon volt a számomra kellemetlen az idő, méghozzá Argentínában, ahol 35 fok volt és borzasztóan magas páratartalom. A többi számomra kellemes volt, hiszen aránylag jól tűröm a meleget. Az Andokat nem tudtam elképzelni, hiszen 1600 méter felett még nem voltam. Gyorsan rájöttem a fifikára: abban a ritka levegőben csak apró mozdulatokat szabad tenni, nincs hirtelenkedés. A látvány viszont páratlan 4850 méteren. Érdekes, hogy ott fenn sík területek vannak, mint Vajdaságban.
Tévéről lévén szó, mennyire bírtad ezeken az eldugott részeken végezni a munkádat?
– Bevezetőként annyit, ha a technikai felszerelésbe belefektetsz 15 ezer eurót, akkor hasonlóképp, mint Európában. Mivel nekünk ennyi pénzünk nincs, fel kellett találni magunkat. Milinković kamerájával naponta felvettük a dolgokat, számítógépen átdolgoztuk, de ekkor jött a gond, az internet. A szállodákban túlnyomórészt volt wireless, de bizonytalan volt, mert nekünk legalább fél óráig kell küldeni az anyagot, s ha megszakad, kezdhetjük elölről. Így aztán több olyan nap volt, amikor a fél óra három lett, sőt volt olyan, hogy a városban egy más helyről kellett próbálkoznunk. Éjszakánként tehát legtöbbször 3-4 óráig is fenn voltunk, mire elvégeztük a feladatot.
Három országot, Perut, Argentínát és Chilét szeltétek át. Merre milyenek az emberek, milyenek az árak, milyenek a viszonyok?
– Én nem vagyok egy magas ember a magam 173 centijével, de Peruban kimondottan nagynak számítottam az indiánok között. Roppantul érdekes és kedves emberek. Mindjárt az első nap volt egy kedves élményem, amikor az útvonal-változtatás miatt tettünk egy kitérőt, s megnéztük Paco kocsmáját, amelyet úgy kell elképzelni, mint az itthoni leglebukibb kocsmák leglebukibb változata. Ötven méterre van az óceántól, s olyan a hangulat, hogy olyat nálunk még a legelőkelőbb étterem sem tud varázsolni. A gazda meg is könnyezett bennünket, mert nagy megtiszteltetés volt a számára, hogy csapatunk visszatért hozzá, s kapott tőlünk egy micisapkát, aminek külön megörült, mert hobbija az ilyenek gyűjtése. A 61 éves férfinak 9 gyereke van, 18 unokája és 4 dédunokája, s valamennyien egy fedél alatt élnek. Az ott töltött két óra alatt olyan kedves volt velünk mindenki, hogy mi is úgy éreztük magunkat, mintha már 10 éve ott élnénk. Chile egészen más. Ebben az országban a legerősebb a gazdaság Latin-Amerikában, s az árak is magasak. Az emberek kicsit zárkózottabbak, de itt is voltak kedves emlékeink. Ezekben az országokban a déli részek a fejlettebbek. Nekem Argentína tetszett legjobban, mert sok a zöld terület, és párhuzamot lehet vonni közte és Vajdaság között. Egy esős időszakban voltunk ott, amikor minden burjánzott. Az emberek nagyon lazák, a latinos temperamentumuk mindjárt kiderül. Az árak kapcsán volt egy kellemetlen kalandom, amikor orrcseppet akartam venni, mert a repülőben alaposan megfáztam a klímától. A gyógyszertárban 100 solest kértek érte, s csak kint eszméltem rá, hogy az 40 dollár. Reklamáltam, de megnyugtattak, nem vertek át, tényleg annyiba kerül. Végül gyerekorrcseppet kaptam 25 dollárért. A legkellemetlenebb eset viszont Santiagóban történt, ahol a szállodában jócskán megvágtak minket. A lefoglalás előtti napon dupla annyit fizettünk, mint normálisan, 200 dollárt!
Óriási anyagi megterhelés egy ilyen út, de azt mondják, hogy aki egyszer részt vesz rajta, az megfertőződik. Gondolkodol-e már a következő éven?
– Ha rajtam múlik, biztosan elmegyek újra. Ez csakis az anyagiakon múlik, s ezúton szeretném megköszönni az egészet Saghmeister Gábornak, akinek a segítsége nélkül biztosan nem jutottam volna ki.
