Tegnap közölték a sportlapok, hogy Christiano Ronaldó nak, a múlt év minden egyéni elismerése tulajdonosának, állítólag Ferguson heti 151 ezer fontot hajlandó adni, ha meghosszabbítja két évvel a mostani szerződését, mely 2012-ben jár le. De még ezzel is csak a negyedik legjobban fizetett játékos lesz a szigetországban. Ebben a pillanatban Robinho 160 és Terry, valamint Lampard 151 ezerrel vezeti az élmezőnyt, míg ő a „méltatlannak” tartott heti 125 ezer fontért rúgja a labdát! Nos, ha megkapja a heti 151 ezret, ez majdnem pontosan annyi, amennyit Kabók Erika szeretne az Egy euró című vezércikkével kiesedezni minden magyarból a tehetséges fiataljaink iskoláztatására. Van egy őrült ötletem: Írok Ronaldónak! És nyomban az adóhivatalnak is, hogy...
Micsoda marketingértéke lehetne egyheti fizetésének a felajánlása, mellyel nem kevesebb, mint száz egyetemistát taníttatna! Az egész világ sajtója fejet hajtana előtte! Az emberek szeretik, ha a gazdagoknak szívük és lelkük is van. Bevételének ez az összeg persze nem az ötvenketted része, mert máshonnan is jön pénz az ilyen nagy nevű sportolóknak, tehát majdnem a mellényzsebből kifizeti, sőt adócsökkenést is jelent neki. Az csak segítheti „feladatomat”, hogy pár héttel ezelőtt egy vajdasági születésű játékost igazolt le Tošić személyében a Manchester United. A levél másolatát egy adalékkal Sir Fergusonnak is elküldöm, mert egykor, meglehetősen régen, egymás ellen küzdöttünk az Ausztrália–Skócia vb-selejtezőben. Valószínűnek tartom, hogy ő is lát majd a fentiben fantáziát. Hogy mindez nem mellébeszélés, a levelek fénymásolatát felajánlom a szerkesztőmnek, hogy közölje a Jegyzetekben!
Csak a kamera hiányzott
A napokban írta lapunk, hogy a maroktelefon – leginkább az üzenetváltás – lényegesen több autószerencsétlenséget okoz, mint az alkohol! Persze ezt tudva már sok országban büntetik a maroktelefon vezetés közbeni használatát. Sajnos mi ebben is lemaradunk Európa mögött, mint annyi minden másban.
A maroktelefon státusszimbólum lett, olyannyira, hogy ha tizenéves vagy és nincs mobilszámod, szinte „leprásnak” tartanak a többiek! Megrögzött gyalogosként van alkalmam látni, különösen az útkeresztezéseknél várakozva, hogy szinte minden második autósnak az egyik kezében telefon van. Arról már talán senkinek sem kell regélnem, hogy ha ifjú hölgy vagy és az egyik karodon nincs egy nagy táska (inkább szatyor!), a kezedben pedig a kinyitható telefon, melyen pötyögtetheted hüvelykujjad leginkább pirosra lakkozott körmével a picurka billentyűket, a másik kezedben pedig nincs cigaretta és esetleg egy Coca-Cola is... nos, akkor egyáltalán nem vagy trendi. Az ünnepek alatt éppen egy ilyen trendi hölgyike igyekezett a Miletić utcán a központi sétány felé. Még elég messze volt a házi borokat, pálinkákat, süteményeket és egyebet kínáló privát termelők kis sátraiktól, de az arra járók – valószínűleg a sok kóstolás után már túlságosan is jókedvűek lévén – különböző megjegyzéseket tettek, és minden bizonnyal éppen ezért nem akarta meghallani kiáltásomat, azt hogy „pazi”, mármint vigyázz! Keresztülnézett rajtam, pedig sokkal jobb lett volna, ha a lába elé néz. Ugyanis néhány perccel azelőtt hagyta ott egy nagy német farkaskutya a névjegyét. A hatalmas kutyagumi kellős közepébe talpalt sötétkék magas sarkú cipőjével. A borkóstolók röhögtek, a hölgy szemérmetlenül káromkodott, én meg csak azt sajnáltam, hogy nem volt kamera nálam, hogy megörökítsem a látottakat.
Ezer százalékban tudom, hogy ha ezt mutatnák a tévében, a biztonságosabb autózás érdekében, sokkal jobban mellbe vágná a sofőröket, mint valami számokkal, százalékokkal körített papolás.
Kalandozás a múltban
A Kanal 9 sportrovatában vendégeskedtem a múlt héten. Ez nem az első ilyen jelenésem a helyi adókon. Ha újságíró ismerőseimnek valaki lemondja a megbeszélt interjút, tehát kell valaki, aki betölti programjukat, jön egy telefonhívás... és csináljuk. Ezúttal Vislavski barátomnak a Novi Sad szerepelt a programján. Mivel a klub megálmodója, Rusevlyán Hugó már csak fentről nézheti azt, ami itt történik, engem talált a legalkalmasabbnak, hogy elbeszélgessünk a múltról. A „bemutatásom” olyan volt, hogy szinte belepirultam – mi minden jót és szépet tudott összehozni rólam, pedig vojvodinás! Hála a jó égnek, aztán rátértünk a játékra. Mint mindig, alaposan felkészült az adásra, és kérdései sokat segítettek meglehetősen rossz memóriám felrázásában. Valószínűleg sosem említettem volna ezt a tv-adást, ha nincs a napokban egy kupameccs, melyen a Roma játszott a Juventusszal. Nos, ahogy végigkísértük a Novi Sad felemelkedését a másodosztályból az elsőbe, s azt, hogy miként kerültem én a nagycsapat élére... A szöveg magától ment... Mindketten hirtelen majd egy fél évszázaddal fiatalabbak lettünk. – Emlékszel még az első meccsre az első ligában? – kérdi ő, és én bevallom, hogy nem. – A Veležt vertétek 3:2-re.
Én inkább arra emlékszem, hogy Pirotban a döntetlen után, mely azt jelentette, hogy a helyi csapat kiesik a II. ligából, a stadiontól a vasútállomásig futottunk, hogy agyon ne verjenek bennünket. A döntetlen nekünk sem volt elég a feljutáshoz, mert azt gondoltuk, hogy a Budućnost biztosan győz. De nem győzött! Tehát jöhettek a nagyok, a Partizan, a Crvena zvezda, a Dinamo, a Hajduk kétszer Újvidékre. S jöttek is, és mindenkit megvertünk a hároméves I. ligás létünk alatt! Aztán kiejtettek bennünket. Nagyban folyt a Milicionar (Zagreb) megmentése, adták-vették a pontokat. A Velež (Ćurković volt a kapus, a következő évben a Partizan tagja lett!) és a Partizan (Hugó már náluk volt technikai igazgató, magával vitte Pirmajert is) voltak legbeavatottabbak, de még négy együttest megfogtak pontok adásvételében, és meg is büntették őket a következő évben 4–10 pont levonással, de minket kiejtettek. El is ment a nagyszerű gárda legnagyobb része. Kénytelen voltam egészen fiatal csapattal utazni Olaszországba egy már régen megbeszélt portyára. Az olimpiai stadionban 2:1-re vertük a Romát! Senki ne akarta elhinni. Jómagam sem, de igaz volt. Huszonegy évre rá, 1984-ben úgy hozta a sors, hogy az ausztrál válogatott három meccset játszott az Európa-bajnok Juventusszal. Az elsőn 1:1 volt az eredmény, a másodikon 2:0-ra győztünk, a harmadik mérkőzésen, amikor a tartalékjaimnak is adtam játéklehetőséget, 4:2-re kikaptunk. Trapattoni az Eb-győztes csapatból csak a sérült Platinira nem számíthatott. Az ausztrál közönség először látta az Óvilág legjobbjait, név szerint: Cabrini, Tacconi, Tardelli, Sciera, Rossi, Boniek, Bonini, az „orvgyilkos” Gentile és a többi... A meccsek után edzőruháink (mert abban az időben az edzők nem Armani öltönyökben feszítettek) felső részét kicseréltük Trapattonival. Az „ereklye” még ma is megvan...
