Mint ismeretes, Ana és Nole bejutott a Hopman-kupa döntőjébe, de fel kellett hogy adják a meccset Ana sérülése miatt. Az is el lehet könyvelni, hogy az „amik” nyertek, mégpedig a Williams nővérek nélkül!
Mattek Sands nevét nagyon kevesen ismerték e döntő előtt, de a különc kis hölgy kitett magáért és hazája színeiért. Egy-két érdekesség vele és a meccsel kapcsolatban. A döntő párosban ő volt a döntő tényező! Ragyogóan játszott, de nem (csak) ez az, ami nekem megmaradt az emlékezetemben. A hölgy a 206 cm magas Isnernek a könyökéig ér! Egyéniben fekete, párosban fehér, térdig érő „harisnyában” játszott. A frizurája, de a ruházata is olyan tizenéves kis kócosnak való, pedig már férjnél van. A Del Potro-féle „sportnadrágnak” (inkább ugye szoknyának) a begyűrése a bugyi alá meg arra vall, hogy tudja, mit jelent a jó PR! Az pedig, ahogy a győzelem után felugrott – az egekbe – Isner nyakába, egyszerűen angyalian kis piszok volt!
A Hopman-dinasztiát, a „második királynő”, Luici képviselte. Harry második felesége, aki minden évben megjelenik Perthben, majd félszázaddal túl élte férjét (nem illő, de ide való, meghaladta már a kilencvenet is!), aki 1939-től 1967-ig volt kapitánya az ausztrál csapatnak, és 16-szor nyerte meg a később éppen róla elnevezett kupát! Frank Segmenttől Andersonig többek között a következők játszottak a keze alatt: Rosewall, Laver, Fraser, Newcombe, Stolle, Rouche, Emerson és mások. Nem hagyhatom ki, hogy a nyolcvanas évek elején egy jótékonysági „versenyen” párosban Andersonnal nyertem egy tornát. Tudni kell, hogy furcsa ütőkkel játszottunk – másfél méter nagyságúakkal!
A múlt héten egyes lapok arról cikkeztek, hogy milyen óriási összegeket fizetnek egyes festményekért manapság a dúsgazdagok.
Picasso, Gustav Klimt és Jackson Pollock képei százmilliónál is többért keltek el! Erről jutott eszembe, hogy a nejem elvitt Canberrába, az Ausztrál Nemzeti Galériába, ahol a legnagyobb értéknek éppen Pollock óriásfestményét, a Blue Pols Number 11-et tartották. Nagy port kavart fel – talán még azt is el lehet mondani, hogy botrányt! –, amikor a labourista államelnök, Whitlam 1952-ben megvette 1,3 millió ausztrál dollárért, ami abban az időben kétmillió USA dollár volt!, s ez volt a legnagyobb összeg, amit egy modern festményért fizettek, amióta áll a világ! Whitlamot meg is buktatták alig másfél év után, de nem e vétel miatt, hanem sok más bukdácsolása miatt. Ami a festményt illeti, tíz év után már 30, ma pedig 100–150 millióra taksálják az értékét! Ami azt mutatja, hogy Whitlam elvétette mesterségét, festményekkel kellett volna kereskednie, és nem politizálni.
Békanyelés futball módra
Katar fővárosában, Dohában folyik Ázsia labdarúgó-bajnoksága. Egy-két érdekes meccset láthattunk már, köztük egykori csapatomnak (Ausztrália válogatottjának) a biztos menetelését. De ezúttal nem az eredményekről akarok egy-két szót mondani, hanem egy érdekes mozzanat ürügyén bizonyos trükkökről, melyeket szerintem minden profi játékosnak, meg természetesen edzőnek tudnia kellene. Mi is történt az Üzbegisztán–Kuvait meccsen?! Egy sarokrúgást az üzbégek trükkösen akartak elvégezni. Mégpedig a következőképpen: „A” játékos színleli, hogy nem akarja ő rúgni a szögletet, és elindulva a kapu felé elgurítja a talpával a labdát egy jó méternyit, és kezd befelé futni a 16-osba. Erre „B”, egy másik játékos odaszalad a labdához, és kezdi bevezetni a kapu felé… Igen ám, de „A”, ahelyett, hogy gurítaná a labdát, hogy azt elmozduljon – legalább olyan távolra, mint amekkora a labda körfogata (ezt mondja a szabálykönyv – akkor van a labda játékban!), csak rááll, és ide-oda mozgatja, amit a szabályok nem ismernek el! A játékvezetők a labda feldobásával oldották meg a helyzetet, és ez arra vall, hogy ők sem tudják pontosan a szabályokat. A labdát a védekező csapatnak kellett volna kapnia.
Hasonló történt egy ificsapatommal Perthben. Az egyik edzésen betanítottam a gárdát, hogy miként lehet két (vagy esetleg három!!!) rúgással elvégezni a büntetőt! A 11-es elvégzése előtt minden játékosnak, kivéve a „hóhért”, a 16-os és az azt kiegészítő félkör vonalán kell lennie, vagy mögötte, mindaddig, míg a büntetőt elvégző játékos nem ért labdához. Nos, mi a következő megoldást gyakoroltuk: a jobb lábbal rúgó játékos erőteljesen nekifut a labdának, de csak finoman, mintegy egy-másfél méterre srégen balra előre kitolja a labdát az arra befutó játékostársának, akinek könnyű dolga van, hisz a kapus leginkább valahova már elvetődött… Meg lehet ezt oldani úgy is, hogy a befutó játékos „visszaadja” a labdát az „eredeti rúgónak”, és ekkor van az a bizonyos „harmadik labdás” büntető! Persze akkor, ha az góllal is végződik! Mit tettek erre a bírók (igaz, nagyon fiatalok, de ez nem kifogás!)? Újrarúgatták, mert „befutottak mindkét csapat játékosai a tizenhatosba”… Két hétre rá az első csapatom megismételte a trükköt, és lám, a játékvezetők tanultak valamit, de az ellenfél csak a meccs után eszmélt rá, hogy lenyelték a békát.
De vissza Dohába egy pillanatra, mert egy olyan gólt láttunk az üzbégektől, melyet gyakorolni kellene. Egy szabadrúgásnál két támadó is beállt a sorfalba, és amikor a labda nagy erővel éppen az ő irányukba érkezett, kifordultak, az egyik hátán irányt változtatott a labda, és becsapta a kapust. Majdnem úgy nézett ki a dolog, mintha akarattal csinálták volna… S mi ebből a tanulság? Az, hogy mögéjük is állni kellett volna egy-két védőnek.
S még egy „érdekesség”: a szép nagy stadionban alig volt néző!
A „féllábas” Messi Aranylabdába rúgott
Tavaly az bosszantott, hogy minden poszton, a kapustól a csatárig, Inter-játékost találtak a legjobbnak a megkérdezettek. Hogy igazuk volt, vagy sem, nem fogom most még egyszer feszegetni, hisz mindent megnyertek, ami valamit is jelentett, még a klubcsapatok vb-jét is, bár nagyon rosszul állnak a bajnokságban, és Mourinho is fogta a kalapját, és a Realban kötött ki. A vb persze, ahogy szokták mondani, beleköpött a levesbe, s mindenki azt várta, hogy a spanyolok fognak ezúttal aratni, éppen úgy, mint ahogy azt tavaly az olaszok tették. Nem így lett, amit lehet védeni és magyarázgatni, de a végén senki nem lesz megelégedve. Az én véleményem az, hogy minden negyedik évben, amikor a vb-t játsszák, meg kellene duplázni az aranylabdák számát, és a megszokott választások mellett egy vb-választást is meg kellene tartani. És akkor bizonyosan a spanyol szövetségi kapitány a legjobb, és valószínűnek tartom, hogy Messi szóba sem került volna! Jobban mondva CSAK a klubok versenyében igen, de ott aztán istenigazából, hisz senki nem lőtt annyi gólt, mint ő, és a többiek meg sem közelítik gólpasszokban. A vb-n, amiről már regéltem nem is egyszer, Messinek, a született artistának a vízhordó szerepét adta az „isten keze”, az a sajnálatra méltó bohóc, aki a Maradona névre hallgat. Meg is itta a levét balgaságának, bár „a nemzet az ő oldalán volt”, és ezért nem mondhattak fel neki kerek perec, de megtalálták a jó trükköt arra, hogy lemondjon – menesztették az egész csapatát, a segédedzőtől a gyúróig! És ezt nem tudta lenyelni, ment ő is… Most járja a világot munkát keresve.
