Kedden hajnalban az égi pingpongmezőkre ért a magyar sporttársadalom legerősebb edzőegyénisége, Berczik Zoltán.
Vagy: megelőzheti-e Kemény Dénest, a csodatevő vízilabdaedzőt, aki 12 éven keresztül, tehát 3 olimpiai ciklusban mindig első helyet biztosított Kásáséknak, miközben megszámlálhatatlan vereséget mértek csapatára a szerbek, a horvátok, a montenegróiak és mások is a másodrendűnek tartott tornákon. Vagy: Rozsnyói Katalint, aki minden kezébe kerülő női kajakozóból – Kőbán Ritától Nataša Janićig – olimpiai bajnokot kreált. Berczik azért is nevezhető minden idők legerősebb magyar edzőjének, mert Széchy kezében ott volt a rendre használt fenyítőeszköz is, a strandpapucs, Kati néni kezében az evezőslapát, Kemény Dénes pedig egyetemeket végzett pólósaival juttatta állandó olimpiai diadalhoz a mázsán felüli játékosait.
És még valami, ami nem másodlagos. Az említett három edzőkiválóság sohasem volt élsportoló, még Berczik esélytelen versenyzőként is Európa-bajnokságok sorát nyerte. Kőbán Rita, Kovács Kati vagy Nataša a csúcsra értek, úgy otthagyták Kati nénit, mint Szent Pál az oláhokat. Ha az utcán meglátták Rozsnyói asszonyságot, átmentek a túloldalra, hogy ne kelljen köszönniük. És Darnyi vaksisága?
Berczik Zolinak viszont volt versenyzői sorra előre köszöntek, és percekig ölelkeztek a találkozás pillanatában. Pedig Berczik edzője és talán nevelőapja is egyben, dr. Simon Béla mindent megtett, hogy lebeszélje a Gyuláról felhozott versenyzőjét, hogy elrettentse, mondván:
– Esetlen, mackószerű mozgásodat sohasem fogod megfelelően koordinálni. Lassú vagy, és védéssel meg pötyögve próbálsz valamit elérni, pedig asztaliteniszben a támadójátéké a jövő. Ütni meg már sohasem tanulhatsz meg – és így tovább, míg a morc és morcos medvebocsot kellően fel nem ingerelte.
– Köszönöm, Béla bácsi – mondta a vékonydongájú és igen konok Berczik –, de én megmutatom, mi is rejlik valójában bennem.
Közölte: napi 13 órát fog edzeni, a többit meg bízzuk az időre. Igen. Berczik Zoli volt az első asztaliteniszező, aki 400 órát edzett havonta, elsőként a világon. Nagynevű hazai elődei, Barna Viktor, Szabados, Bellák, Boros, Sidó, Soós, Kóczián csak pingpongoztak, és hetente kétszer-háromszor jártak edzésre, mert az is elég volt a sikerhez. Berczik már asztaliteniszezett, továbbra is kitartott a védőjáték mellett, de úgy megtanult közbeütni, hogy az már a csodával volt határos. Amikor versenyzőként kiöregedett, nem tette tokba az ütőjét, hanem nap mint nap edzett azokkal, akikben töretlenül hitt és bízott. E sorok írója, aki órákat, napokat, heteket töltött beszélgetve a nem egészen bőbeszédű Zolival, soha nem tudja megfejteni az örök rejtélyt: miként tudta edzőként a három kezelhetetlen zsenit (Gergelyt, Jónyert és Klampárt) rávenni a napi sokórás munkára, és miként tudta őket oly csapattá formálni, hogy 1979-ben Phenjanban, a csoportküzdelmekben és a döntőben is tönkreverjék a hatalmas kínai birodalom legjobbjait (5:2, 5:1).
Szinte a padlóig eresztette mindhármukkal a labdát, és onnan húzatta fel velük a tenyeres pörgetést. A kínaiak csak kapkodták a fejüket, és szedték a labdát, majd az eredményhirdetés után büntetésből kivonták őket a forgalomból. Fu Csi Fang, a legnevesebb kínai edző megkérdezte Liang Ko Liangot, miért nem küldték a labdát Jónyerék fonákjára, ha már a tenyeres kiflijükkel nem tudtak mit kezdeni. Liang Ko Liang:
– Mert a tenyeres pörgetésnél legalább tudtuk követni a labda irányát, a fonáknál pedig hol ide, hol oda ugrált a labda a háló közelében, és ha hozzáértünk, a mennyezet felé ütöttük.
Az eredményhirdetés után dr. Simon Béla kezembe nyomott 6 ezer márkát, és azt mondta: adj a Zolinak 3 ezret, a többit meg osszák el a fiúk. Zoli csak bólintott, és 2-2 ezret adott nekik fejenként.
Amint fentebb is jeleztem, Berczik csak egy volt, és megismételhetetlen.
***
Egyszer jó régen, amikor Magyarhonban még kakaót sem lehetett kapni, nemhogy citromot vagy narancsot, megkérdeztem Zolit: Pestre jövök, mit hozzak neked? Kérhetsz bármit, megteszem.
– Keress egy olyan pravoszláv naptárt, melyben benne lesznek az ortodox ünnepnapok, és mást ne is hozzál.
– Megbolondultál, minek kell ez neked?
– Mert az anyám egy Niš környéki szerb asszony, és a naptár nélkül sehogy sem tudja, mikor vannak az ünnepek. A naptár boldoggá fogja tenni, és ez lesz a legkedvesebb ajándék, amit tőlem kaphat.
***
Halárhíre hallatán azt képzeltem el, hogy Pesten vagyok, és egy rejtett kamerával figyelem, hogy az egykori három kezelhetetlen, ki-ki saját odújában, miként pityeredik el, és mondják szinte önmaguknak: Zoli, miért tetted ezt velünk?
