Frank Brady: Végjáték. Bobby Fischer csodálatos felemelkedése és bukása. Amerika legragyogóbb csodagyerekétől az őrület határáig. Crown, New York, 2011.
„A Szellem visszanyerte vadászengedélyét” – így nevezi az 1992-es Sveti Stefan-beli Fischer–Szpasszkij visszavágót Garri Kaszparov. Nem kisebb sakktekintély, mint a volt világbajnok elemzi a legújabb Fischer-életrajzot a világ egyik legjelentősebb könyvszemléje, a New York Review of Books számára. Kaszparov őszinte elmélkedése a lap március 10-i számában jelenik meg.
Kaszparov elsősorban a sakktörténet szempontjából vizsgálja a könyvet, és helyesbíti vagy kiegészíti Brady nézeteit arról, mi mit jelentett Fischer húzásaiban (a táblán és azon kívül) a sakkvilág számára. Ugyanakkor elismeri a szerzőnek, hogy kiegyensúlyozottan szól Fischer szellemi és lelkiállapotáról, nem elrejtve, nem szépítve, de nem is elítélve az őrület határát súroló (egyesek szerint azon is túllépő) megnyilvánulásait. És Kaszparov csatlakozik ehhez a megközelítéshez.
A Végjáték csakugyan a legnagyobb utánajárással, alapos kutatással (FBI- és KGB-irattárak stb.) megírt Fischer-életrajznak tűnik. Számunkra viszont talán az a legérdekesebb, hogyan dolgozza fel azokat az eseményeket, azokat a hónapokat, amelyek a sakkzsenit a mi közösségünkhöz is kötik: Rajcsányi Zitán, majd lapunk volt főszerkesztőjén, Kubát Jánoson keresztül a hírhedt embargótörő Sveti Stefan-i páros mérkőzésen át egészen a Magyarkanizsán töltött hetekig.
Amikor 1993-ban bemutatták a Searching for Bobby Fischer (Bobby Fischer után kutatva – de szokásosan ostoba hivatalos magyar mozicíme: A bajnok volt…) c. filmet, a végén nemcsak a közönség állt fel szokatlanul tapsolva a sötét teremben, hanem egy felirat is ott állt fekete háttérrel: „Senki sem tudja, hol tartózkodik ma Fischer…” Nos, volt, aki tudta (mi tudtuk!) –, de kit érdekel az ilyen apróság Hollywoodban!
Hasonló hiányérzete támad az embernek ezt az életrajzot olvasva. Természetesen nem várható el, hogy az életút egyik epizódjának tartalmáról is részletesen beszámoljon az amerikai szerző. Arra mások hivatottak. Magyarkanizsa – a könyvben is így szerepel – annak idején kevés értékhez juthatott puszta jelenlététől, ám mégis érdekes és fontos, hogy menedéket nyújthatott egy törvénysértő, rejtőzködő zseninek.
A könyvet mindenesetre el kell olvasni. Talán párhuzamot lehet vonni Amerika és Magyarkanizsa, valamint Fischer és őszinte híveinek – alig létező – viszonya között. Fischernek mindig és mindenképpen szüksége volt valakire, valakikre, hogy zsenialitását a táblára összpontosíthassa. Néha úgy tűnik, Amerikának is szüksége lenne a világ „kevésbé fontos” erőire (a kanizsaiakra, az egyiptomiakra) ahhoz, hogy saját útját mérni lehessen. Ahogy Brady elmeséli Fischer japáni letartóztatását: „A sok apró reptéri őr úgy kerekedett felül a tíz éve üldözött sakkozón, mint a liliputiak Gulliveren.”
