Gligor Miklós három nyelven utasíthatja rendre az örökké elégedetlenkedő labdarúgókat
Több érdekes meglátás is érkezett a Szerbia–Magyarország 36:0 cikksorozatra, amely azt próbálta feszegetni, miért van az, hogy Magyarországon 36 szerbiai játékos kergeti a bőrt, Szerbiában pedig egyetlenegy magyarországi sem szerepel a Szuperligában.
Az alkalmi zsűri szerint a legpontosabban Gligor Miklós fogalmazta meg a problémát:
„Érzésem szerint mindennek gazdasági vetülete van, mégpedig olyan formában, hogy a magyar gazdasági erőtér, legalábbis ami a sportot illeti, e pillanatban erősebb, mint a szerbiai. Hogy mikor fordul meg ez a helyzet, az csupán idő kérdése, de hogy változni fog, az biztos.”
Miután kiderült, hogy Miklós igen közel áll a labdarúgáshoz, egy villáminterjú segítségével megpróbáljuk bemutatni a fiatal játékvezetőt.
Hol vannak azok az idők, amikor Takács Jóska, Pálfi Béla, Kéri, Pázmány, Velker a jugoszláv NB I.-ben kergették a labdát és kaptak érte vajas kalácsot. Esetleg arról is regélhetnék, hogy Árok Ferenc volt az egykori Jugoszlávia edzői testületének az elnöke, Rusevlyanin Hugó pedig szakvezetőként a chilei világbajnokságon az elődöntőig vezette a híres-neves jugoszláv labdarúgó-válogatottat.
Talán még a szabadkai Szele Mihályról is szólhatnánk. Ő idős zsidó bácsiként is még úgy adta-vette a játékosokat, hogy jelenléte nélkül szinte elképzelhetetlen volt a futballpiac.
Volt, nincs. A jelenlegi szerbiai futballvilágnak van-e még magyar ajkú szereplője a szabadkai születésű Takács Tamáson kívül, aki az OFK Beograd tagja?
– Van és lesz is – mondja magabiztosan a szabadkai Gligor Miklós, aki 19 évesen elhatározta, hogy személyében ő lesz a másik magyar szereplője a szerbiai labdarúgásnak. – Ha játékosként nem is, de síppal szeretném bebizonyítani, hogy még létezünk. Amikor rádöbbentem arra, hogy nem lehet belőlem rangos futballista, döntöttem: megpróbálkozok a játékvezetéssel. Szerencsém volt, hogy a szabadkai labdarúgó-alszövetség fiatalítási óhajjal pályázatot írt ki a kezdő játékvezetők számára. Tizenöten indultunk, és hárman léptünk tovább. Tizenvalahány mérkőzést kellett vezetnünk, és utána március 16-án vizsgáztunk Belgrádban. Négyen léphetünk tovább, s meglepetésemre fiatalként a vizsga után olyan minősítést kaptam, hogy a hazai NB III.-ban (ahol a Zenta is szerepel) már hamarosan mérkőzést is vezethetek. Sínre kerültem tehát, és elkezdem ostromolni a csillagos eget. A család (apám is futballista volt) mindenben támogatott és támogat. Én pedig teljesen alázattal ennek a célomnak szentelem a mindennapjaimat. Eszménykép is könnyen találtatott, hiszen korábban Puhl Sándor, manapság pedig Kassai Viktor meghatározója a nemzetközi labdarúgóéletnek. Hiszem, hogy feljebb és feljebb fogok kerülni a ranglétrán. Előnyöm a többiekkel szemben az lesz, hogy három idegen nyelven is megrendszabályozhatom az örökké morgó és elégedetlenkedő focistákat.
Az újságíró mit mondhat ekkora eltökéltség láttán? Csak azt, amit a címben már egyszer leírt: hajrá, Miklós!
