Vége van. A lehető legjobban végződött: nem a németek nyerték a döntőt. S ha engem kérnek fel a forgatókönyv megírására, majdnem pontosan így fogalmaztam volna meg. Az 1:0 a legfájóbb annak, aki veszít, a legédesebb a győztesnek. Nekem meg különösen azért, mert kedvencem, Fernando Torres , a Liverpool üdvöskéje lőtte azt az egy gólt. Aragonésnek, minden idők legidősebb Eb-edzőjének nagy mázlija volt, mert Villa sérülése miatt nem kellett vacillálnia, kit tegyen a csapatba – nem maradt hátra más, mint Torres. S a szőke üstökű (ilyen spanyol is van?) csatár egy remek góllal hálálta meg bizalmát.
Igaz, a bajnokság másik nagy öregje, Lehmann, aki a 39. évet tapossa, mintha egy kicsit túl korán futott volna ki kapujából. Szerencsére ezt nem lehet a valóságban is visszajátszani, mint ahogy a tv-n teszik, így a spanyolok nyertek, teljesen megérdemelten, hiszen annyiszor győztek, ahányszor játszottak. Hogy ne kelljen senkinek fellapozni a elmúlt három hét eseményeit, íme az eredményeik, sorrendben: Oroszország 4:1, Svédország 2:1, Görögország 2:1, Olaszország 4:2 (büntetőkkel), Oroszország 3:0 és Németország 1:0. A csoportviaskodásokban még megengedtek egy-egy gólt ellenfeleiknek, de aztán Casillas lehúzta a rolót. Niente balla, nyet, nyet tovarisi, es halt für Klose és társai! Iker Casillas nem az egyetlen kapus csapatkapitány volt ezen a tornán, de ő minden bizonnyal a legsikeresebb, mert szinte megbénította a nagyra tartott olasz, német és orosz csatárokat.
Volt ennek a döntőnek, persze nem csak az én számomra, egy különös angol zamatja is! A Liverpool játékosai, Torres és Alonso, valamint Fabregas (Arsenal) segítségével túljártak a Chelsea és az Arsenal játékosai, névlegesen Ballack és Lehmann eszén. Ballackot egyébként minden idők legnagyobb „fekete Péterének” tartják, mert egymás után négy döntőt veszítettek csapatai! Nem csodálnám, ha a Chelsea nyomban a piacra tenné! A német kapitány a torna legdurvább játékosa, toronymagasan a legtöbbet fújtak ellene a bírók. Úgy látszik, klubtársa, Makelele a példaképe, aki nemegyszer állatian taposta ellenfeleit. Mindketten tudatában vannak annak, hogy klubjaik és nemzetközi sztárstátuszuk bizonyos védelmet nyújt nekik – teljesen helytelenül és igazságtalanul.
Érdekes volt nézni a picurka spanyol középpályásokat (Xavi 168, Iniesta 170, Silva 170, Fabregas 173 és a hatalmas Senna 177 centiméterjével), ahogy szaladtatták (legtöbbször ész nélkül) a hatalmas, valahogy esetlennek látszó németeket. Ez lenne a megoldás a nagy csapatok számára?! Kötve hiszem, bár van abban valami, hogy az alacsonyabb játékosok ügyesebben mozognak, gyorsabbak helyből és még gyorsabban megállnak vagy irányt változtatnak. Sok ilyen van más válogatottakban is, például Emre 170, Modrić 173, Camoranesi 174, Deco 174 centi. De mi bajuk van ezeknek: Vieira 192, Kranjčar 184, Altintop 182, Ambrosini 182...? És sorolhatná az ember napokig.
Az óriási tv előtt összegyűlt nézősereg valószínűleg az egyik oka annak, hogy a bécsi stadionban királyok, elnökök, színészek, világnagyságok sportban, zenében és egyébben voltak jelen. Némelyiket még a labda is érdekelte. Most még néhány napig boncolgatják majd a lapok és a szakemberek a 31 meccsen történteket. Azt, hogy ki „jött be”, ki fogja megtartani pozícióját, ki fejezi be válogatottságát, kinek fognak felmondani, ki mennyi prémiumot kapott, kik lesznek az Eb A és B csapatában, mennyi volt a bevétel, mennyi sört adtak el, hány huligánt tartóztattak le, stb., stb. Tehát nem kell félni, hogy hirtelen kiszáradnak a sportoldalak. Sőt most jönnek az átigazolások, a felkészülések, a kezdő tizenegyek „megtalálása”. Belgrádban a kormány megalakulása. Nem politizálok, nem a szocialistákra és a többiekre gondolok, hanem a labdarúgó-szövetségre. Emlékszenek még arra a montenegrói piperkőc elnökre, akit köröznek? Annak a helyét és a többi posztot kell betölteni. Segítse őket a teremtő, nagy szükségük lesz rá. Én azonban visszatérek kedvenc időtöltésemhez – Wimbledonba, a sokkal kisebb labdához, meg a Jegyzetekhez.
