A kilencvenes évek végén, de még inkább az új évezredben az ausztrál politikában a jobboldal a következő jelmondattal manipulált: „Az embereknek meg kell adni a választás lehetőségét!” Nem (politikai) választásról volt szó, hanem arról például, hogy milyen iskolába járassa a gyerekét, melyik doktor gyógyítsa, melyik nyugdíjpénztár tagja legyen stb., stb. A „választási lehetőség” persze az állami és a magánszervezetek között volt. És ezt úgy állították be, mintha ellenlábasaik ellenezték volna.
Kiválóan kihasználták a munkáspártiak renyheségét, akik nem hallatták magukat, például hogy: Nincs ebben semmi új! Ki mondja, hogy másként kell ennek lenni? Ez egyebek között azt hozta, hogy a privát iskolák minden szinten több és több pénzt kaptak az állam kasszájából, ami aztán valóban vörös posztó volt a labouristák szeme előtt. Azt persze elhallgatták, az ő gyerekeik is ezekbe az előkelő és drága iskolákba jártak. Lett is ebből egy kis (egy kicsit nagyobb) perpatvar, mert éppen úgy, mint nálunk is majd minden pártban, egy-egy csoportnak az érdeke nem „eléggé érdeke” a másik csoportnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egyáltalán nem érdeke, sőt! Kell jobb példa erre, mint a mi demokratáink? A „csak” demokraták és a szerb demokraták még abban az időben sem bírták egymást, amikor egy húron pendültek. Most, hogy a húr elpattant, elszabadult a pokol. Pont ezekben az időkben az ugor pártok összefogtak és kezdenek hangot kapni ott is, ahol eddig néma csendben ültek és bólogattak nagyon szorgosan.
Már éppen azt hittem, hogy pásztoraink meglehetősen sikeresen terelgetik nyájunkat és megegyeztek abban, hogy kinél van a kancsika, és ki szalad el vízért meg dohányért, amikor hirtelen az egyik a háromból megkötötte magát, mondván, hogy ő a kutya a saját határában. Egészen biztos vagyok abban, hogy csak azok a magyarok örülnének annak, hogy megjátsszuk mi is a demokratákat, akik a szendvicsesekkel és egyebekkel egy követ fújnak. Érdekes ugye, hogy Óbecséről annyi minden „érdekes” származik.
De Szabadkáról is, ahonnan Tomislav Karadžić indult el, hogy egyedülálló pozícióhalmozást valósítson meg: elnöke a Vajdasági Labdarúgó-szövetségnek, elnöke a belgrádi Partizannak, végzi a Szerbiai Labdarúgó-szövetség elnökének a munkáját, mert az megszökött! Tegnap kezdődtek a regionális választások, és bizony a korteskedés alatt olyan dolgok is elhangzottak, amelyekre a szendvicsesek főtitkára is büszke volna. Például Karadžić, a szabadkai Spartacus legsikertelenebb vezetője Mirko Vučurevićre, a Banat tulajdonosára többek között a következőket mondta: „Terzić meg sem közelíti Vučurevićet!” (Nem pozitív értelemben volt ez így megfogalmazva, hisz ezt az egyedet körözi az Interpol!) És egyébként is: Ő ott, fent meghibbant! Mindennek valahogy fekete-fehér vonatkozása is van, már csak azért is, mert Vučurević alelnök volt éveken keresztül a Partizanban, melynek élén, ugye, most Karadžić áll. Hogy az igazgatók szentélyében nem uralkodnak éppen a bonton erényei, azt az is mutatja, hogy az egyik „befektetőjüket” kézitáskával és vizespohárral vették célba... aki most fogta zakóját és távozik, de követeli „befektetését”! Pénzből azonban sosem volt elég, még a Partizanban sem. Zajlik az élet Belgrádban.
@k = Egy súlyos balszerencse nyújtotta sansz
Ikodinović közúti balesete első látásra katasztrofális kimenetelű lehet, lesz – szinte minden esetben. Mert egy sport világnagyságnak már az is katasztrófa, ha ki kell hagynia egy nagyversenyt. S ha történetesen fel is épül hosszú idő után, de nem lesz képes tovább labdázni a vízben... mi más az, mint világvége?! Ha pedig mozgásképtelen lesz... Persze minden attól függ, hogy milyen fából faragták. Mert van családja is, azoknak az a fontos, hogy ő ott van. Létezik egy másfajta élet is, mint amilyent addig a pillanatig élt, míg az a hihetetlen erős masinaállat ledobta magáról. Emlékeznek arra az amerikai színészre, aki a Supermant játszotta? Őt a ló vetette le hátáról, de úgy is, szinte teljesen mozdulatlanul éveken keresztül emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy pénzt szerezzen azokra a kutatásokra, melyek esetleg segíthetnének a gerincsérülteken.
Majdnem személyes tapasztalatom is van ilyen téren. Volt nekem egy játékosom, kapitányom, aki rosszra tanított – ő rendelt nekem először életemben alkoholt: „Ha tudni akar rólunk, játékosokról egy kicsit többet, jöjjön velünk egy italra!” Ördöge volt, sok mindent megtudtam. De nem ezért említem Johny W.-t, hanem azért, mert a kilencvenes évek végén tüdőrákot kapott. A megmaradt éveit azzal töltötte, hogy számos rendezvényen pénzt szerzett a rákellenes kutatásokra. Óriási sikere volt, mert ő volt Ausztrália Mr. Soccerja! Utoljára Adelaide-ban kávéztunk, alig három hónappal azelőtt, mielőtt erőt vett volna rajta a betegség. Ennek híre már itt talált bennünket Újvidéken. Hogy miért írom mindezt le? A következőért:
Ikodinovićot, amikor felépül, arra kellene hogy rábeszélje tanácsadója, mentora (ha nincs neki ilyenje, akkor keresni kell), szentelje minden erejét arra, hogy felhívja a fiatal (de nem csak a fiatal) motorosok figyelmét egy tényre: senki sem Superman, de még az is leesett a lóról! Tehát nem tud repülni, de ha már repül, az anyaföldre esik! Arra, hogy vannak szabályok, melyeket be kell tartani, arra, hogy másoknak is okozhat halált, bénaságot, tönkremenést. Az ő hangja messzire hallatszana. Felhívásának egyik része lehetne a masinaállat fényképe. Minden motorosnak el kellene küldeni. Nemcsak borítékokban, hanem az óriáspannókon, a vigyorgó szendvicses alelnök helyett. Ha jól tudom, az olimpiai győzteseknek állami nyugdíjuk van. Én azt sugallanám az államvezetésnek, hogy Ikodinovićot alkalmazzák szóvivőjüknek. Fizessék meg jól, nem fogják megbánni. Kifizetődik, sokszorosan. Megemlíteném, hogy nem is olyan régen látott napvilágot egy hír, miszerint a közúti balszerencsék áldozatainak gyógyítására megy az egészségügyi büdzsé több mint egynegyede!
@k = Sportmix
A biblia is mondja, hogy jönnek a sárgák, tehát aki megjátssza, hogy ez a tény meglepte volna, az adja a nagyot. Évek óta mondom nejemnek – ahogy nézzük Szeles Mónika óta a teniszt –, hogy előbb-utóbb elindul a sárga lavina, s azt nagyon nehéz lesz megállítani. A mi kis hölgyeink nekiszaladtak Ázsiának (kicsi a bors, de erős, mondja a nép!), ezek pedig aztán az afrikaiaknak, akik az USA-t mondják hazájuknak, bár a Williamsek nem is nagyon leplezik undorukat az ott élő „egyebek” iránt. A „világ harmadik legjobbja”, mint ahogy azt minden alkalommal írják a lapok, amikor Đokovićról van szó, ugyancsak amolyan sárgától kapott egy-két kellemetlen átszállót, Szafin ugyanis tatár leszármazott. Itt említeném meg a tehetséges szerb játékos Gala ásványvizes tv-hirdetését: „Ismerd meg te is természetedet!” Erre mondanám én, hogy vizet prédikál...Van azonban egy javaslatom a „Family business”-nek: Kínában kell teniszközpontokat építeni, és nem „Simanovacon”. Ott több olyan van már ma is, aki annyit fizet, szinte kérdés nélkül, amennyit kérnek.
Van azonban valami szép is ebben a Wimbledonban. Zimonjić és Nestor egész közel van a középdöntőhöz. A zombori Krajinović pedig már be is jutott a legjobb négy ifi közé. De nem is ezért tetszik nekem ez a jóképű srác, hanem azért, mert Federer az eszményképe: „Szeretem, ahogy játszik és viselkedik!” Mondjam, hogy vajdasági a gyerek?!
Az amerikai úszóselejtezőkben az új világcsúcsok néha csak percekig érvényesek. Te szent ég, milyen játékok előtt állunk! Volna ehhez valami közük az új csodaruháknak? Állítólag 1,5-2 százalékban járulnak hozzá a jobb időkhöz. Phelpsnek, Hoffnak, Lezaknak ez „csak” arra jó, hogy a másodperc 8-10 századával javítsák saját csúcsaikat.
Scolari, a Chelsea menedzsere mintha segíteni akarná Mourinhót. Kijelentette, hogy nem számít Drogbára, de Maludára sem. Ezzel szemben úgy hallgat, mint a sír Arsavin esetében, akit Abramovics látni akar a csapatban. Ha már az orosz milliárdosról van szó, említtessék meg, hogy nem engedi semmilyen áron Lampardot Mourinho Interjébe.
Ronaldinho, úgy tűnik, mindenben utánozza Ronaldót (az eredetit): akkora a pocakja, hogy a Manchester City nyomban lemondott róla! Van azonban egy új megoldás – Beckham USA-beli klubja érdeklődik iránta.
Végül egy „hazai” hír. A többségi nemzet nyelvén íródó sportlap nem engedhette meg magának, hogy a Zenta feljutását a Szerb Ligába ne magához, szokásaihoz híven ünnepelje meg. Íme hogy ír a döntő meccsről: „Ragyogó légkörben több mint ezer (1000) néző előtt nem engedték meg a Topolyának, hogy elrontsa örömüket!” Muszáj volt nagyot mondani, legalább kétszer akkorát, amekkorára a kisebbségi nemzet tollából telik. Ez van, kérem, ezt kell szeretni.
