Nagyon valószínűnek tartom, hogy szinte minden nyelven megvan a fenti közmondás. De azt is valószínűnek tartom, hogy a ma embere hallani sem akar erről, mert azok, akik el akarják adni portékájukat, állandóan támadják hiúságát, nagyravágyását, abbeli ösztönét, hogy jobb kinézésű, mondhatnám úgy is: szebb (sokszor rikítóbb!), vonzóbb legyen..., tehát vegyen meg mindent, amit lát... A bankok kölcsönt adnak, de részletre is adják az óhajtott dolgokat..., s kérjen a szüleitől, ha pillanatnyilag nincs pénze, hisz nekik „segíteni kellene, nemde”, hogy boldog legyél! S ez az érdeke a közösségnek is meg az államnak is, hogy fogyjanak a dolgok! Na azért ne túlozzuk el a dolgokat..., az államnak!? Igenis az államnak érdeke, hogy te költekezz, vegyél, fogyassz..., jöjjön be a mindenféle adó a „közös kasszába”! Tehát ebben a kasszában neked is, nekem is van pénzem?! „Jogaim vannak valamicskére” – mondja a polgár... S ha hiszik, ha nem, a legnagyobbak, a leggazdagabbak (is) éppen erre a pénzre tátják a szájukat! Persze én leginkább sportról regélek, ott is (jóakaróim sugallatára!) a labda lábbal való kergetéséről, és ebből kifolyólag az „érdekeltek” nem mások, mint a pirosak és feketék egy kis fehérrel keverve. Mind hangosabban mondja mindkét klub vezetősége, hogy az államnak igenis érdeke, hogy a labdarúgóklubokat segítse, különösen a két legnagyobbat, melyeknek e kis ország kilencven százaléka szurkol. Hogy ez így van-e, vagy eltúlozták a dolgot, szinte nem is fontos. Az azonban mindenesetre tény, hogy e két klub „megosztja” a politikusokat is – mindkettő vezetőségében (vagy legalábbis azokhoz nagyon közel) vannak miniszterek is, akik nem is titkolják hovatartozásukat. Nem is olyan egyoldalú a „szerelem”, hisz a „szervezett szurkolók” sok mindent el tudnak intézni! Ha éppen kell! És az elnök is nagyon sokszor „ünnepli” a mindenféle győzteseket..., mutatva, hogy „tudja, mi történik az alattvalói között!”
Na de vissza a nyújtózkodásokra! Mindkét nagy klub majdhogynem fizetésképtelen! Itthon leginkább nuku a pénz, de a klubok nagyban csinálják a pénzbeli őrültségeket. Hozzák a méregdrága tehetségtelen idegeneket. A Partizan erre még két-három játékos áráért hozott egy edzőt is, akit már egyébként kipellengéreztem, okkal, hisz háromszor egymásután kikapott az örökrangadón! Ha történetesen idevaló, már rég agyonütötték volna a „grobarik” (sírásók!), akiknek ugye már a nevük is elég ijesztő! Egy évi gázsijából kétszer is kifizethették volna egész tartozásukat, ami olyan 32 millió dinár. Persze mindenki más színben fog kéjelegni, ha történetesen a Partizan jól szerepel a Bajnokok Ligájában. Akkor egy Marković gyereknek 10-15 millió is lehet az ára. De ugye ilyen csak minden 6-7 évben jelenik meg itt nálunk..., s közben minden évben ugyanennyit kell a csapatra költeni, hogy valamire is hasonlítson a nemzetközi porondon. S ezt a hiányt csak úgy lehet fedezni, ha a klubokat privátul vezetik, vagy ha meghallgatják siránkozásaikat a törvényhozó atyák. Remélem, hogy ez eszükbe sem jut, hisz a legbotlábúbb hátvéd is többet kap havonta, mint egy miniszter, de akár a miniszterelnök is (ha éppen nincs a klub folyószámlája zárolva). A Partizan 11 bankban van „zárlat” alatt! A pirosak meg nemcsak szerb földön, hanem az egész Balkánon, talán magában az Óvilágban is!
Bevett szokásom, hogy a Jegyzetek első részét csütörtökön írom, s így nem tudhattam, hogy Markovićot suttyomban eladták a Chelsea-nek, mégpedig a feléért, amire én traktáltam! Valószínűleg azzal, hogy „jobb ma egy hetes, mint holnap egy túzok”! Igaz, marad 2013-ig. Lehetséges, hogy addig is a londoni klub „tartja el”?
* * *
Dél felé vagyunk, csengett a telefon, már vártam, hogy a pszichiáter jelenti, hogy nem tud jönni, aminek a nejem örülni fog, de nem ez történt, Pestről hívott valaki, akit itt mindenki ismer! Az „utószóban” mondom el, hogy ki hívott, és miért hívott!
Kettő a négyből Európa legjobbja!
Hej, ha a lábbal labdát bűvölők (bele-belebotlók!) olyan szinten lennének, mint azok, akik egy sokkal nagyobb labdát egy kis abroncson akarnak – fenét akarnak! – igenis sikeresen képesek, tudja isten hányszor, átkényszeríteni! Nemegyszer mondtam már el véleményemet arról, hogy miért a nagy különbség a két sport sikeressége között – legyen még egyszer! Az én időmben (hej, de rég volt az már!) a kosarazók kilencven százaléka egyetemet végzett, a labdarúgók közé meg véletlenül betévedt egy (egy egész!) nagy érettségizett pasas! Nos, kell még ehhez még valamit is adni!? Persze, hogy amikor abbahagyták a játékot, a nagyon sikeres pályafutásukat, mindennemű világbajnokságot nyerve, olyan edzők lettek, amilyeneket (egyet-kettőt kivéve) a football game nem volt képes sorozatban gyártani! Arcátlanság volna ma „tetemre hívni” a jövendőbeli szövetségi kapitányt! De nemcsak őt, hanem a meglehetősen nagyszámú egykori játékost, akinek persze probléma a licence elnyerése. Anélkül meg nem lehet az I. és a II. ligában a kispadra ülni! Tud-e valaki olyan edzőt ezekről a tájakról, aki Európa többszörös bajnoka!? Nos, ebben a pillanatban négy kosárlabdaklub küzd az Ókontinens elsőségéért. Ebből kettőt idevalósi edzők vezettek sikerre és nyerték a jogot, hogy a legjobbak legyenek. Željko Obradović a Panathinaikosszal, Dušan Ivković pedig az Olympiakosszal kísérli meg ismét elfoglalni a klubkirályságot. Ők ketten már kilenc koronát szereztek csapataiknak. Obradovićot nyolc koronájával valószínűleg senki sem éri be a következő fél évszázadban!
Ide tartozik, hogy mind a négy csapatban van legalább egy YU eredeti játékos, a Barcelonában Perović, az Olympiakoszban Antić és Kešelj, a CSZKA-ban Teodosić, és a Panathinaikoszban az ausztrál Marić. Futballban ez lehetetlen, mert a Barcelonában, Realban, Bayernben senki ezekről a vidékekről, csak a Chelsea-ben van egy idevaló játékos Ivanović névvel.
Szepesi György: Azt mondták, túl sokat keresel ott!
Nem kellett félnem, hogy leesek a székről, mert karos, de még így is majdnem megtörtént, amikor péntek fél tizenkettőkor csengett a telefon, és jött az első mondat: Szervusz Feri, Szepesi Gyuri van vonalban! A kétoldalú „hogy vagytok”, „ti is” után jött a következő: olvasom a 4-4-2-ben a nejed esetét. Nagyon szép dolgokat ír rólad az újságíró. Nagyon sajnálom a nejedet, tudod, hogy én tíz évvel idősebb vagyok, mint te..., hogy bírod magad? Igen, az „ápolónő” dolga nem egyszerű. Én is ezt csinálom. Én még mindig tartom magam a szakmához, most is a Rádióban vagyok. Olvastam, hogy te is írsz még mindig. Hát ez bennünk van. Már rég meg akartam mondani, hogy amikor az MLSZ elnöke lettem, rád gondoltam, mint szövetségi kapitányra. Kérdezősködtem is felőled az Ausztráliában lévő magyaroknál, és Les Murry (Ürge László) azt mondta, hogy neked akkora a gázsid, hogy azt Magyarországon nem tudják megadni.
Hideg verejték ütött ki a homlokomon ezt hallva, mert ha meghívnak, nem hogy alkudoztam volna, hanem gyalog mentem volna Budapestre. Most ebből a távolságból nézve és abból ítélve, hogy miként fúrták meg a „betolakodó” edzőket a magyar kollégák, még jó is, hogy nem hívott nagyon drága bátyám, Szepesi György!
