A 44 éves Popović, aki játékosként szerepelt a Partizanban, az Almeríában és a Sturm Grazban is, trénerként először 2006-ban próbált szerencsét Japánban: akkor a Sanfrecce Hiroshima együttesénél volt segédedző, majd visszatért Szerbiába, ahol a szabadkai Spartacust vezette. 2009-től Japánban edzősködik, így volt ideje tanulmányozni az ázsiai ország labdarúgását. Ezért is kell komolyan venni azt a kijelentését, mely szerint tíz év múlva Japánt egyik válogatottnak sem lesz könnyű legyőznie.
– A labdarúgáshoz szükséges alapfogalmakat megtanultam japánul, s már amikor először megérkeztem, akkor igyekeztem néhány szót, mint például a jó napot, a köszönöm stb. az ő nyelvükön kimondani, mivel minden külföldi edzőnek egy kiváló ajánlólevél, ha valamit elmotyog az ország nyelvén. Természetesen megmosolyogták a kiejtésemet, de ezzel is sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk. A fontos dolgokat akkor és most is tolmács segítségével közlöm, mivel sajnos a japán labdarúgók közül kevesen beszélnek angolul. A fordítóm, akit Takashinak hívnak, Belgrádban fejezte az edzői főiskolát. Szerencsés vagyok, mivel nem tükörfordítást végez, hanem az alapgondolatot viszi tovább, arra helyezi a hangsúlyt. Róla talán még annyit, hogy a belgrádi négy év megtette a hatását, nagyon sok – a főváros utcán tapasztalható – lazaságot hozott haza, elleste a mi hülyeségeinket, ami a japánokra nem jellemző, így egy kicsit kilóg a sorból… – mondta a Magyar Szónak Popović, s hozzátette, neki is idő kellett ahhoz, hogy megszokja, a japánoknál a kritika ritka, mint a fehér holló.
– Japánban, ha az élet bármelyik területét nézzük, nagyon ritkán hangzik el kritika, s ez azért van, mert ők nagyon a szívükre veszik a bírálatot, s elkezdenek gondolkodni, hogy most miért is történt az, ki a hibás, hogyan lehetett volna elkerülni... erre a pályán nincs idő, mert míg ők kiheverik a kritikát, kapnak három gólt. Nekem is idő kellett ahhoz, hogy megértessem velük, ha felemelem a hangom, vagy káromkodok egyet szerbül, az azért van, mert jót akarok nekik. Amikor ezt megértették, utána még jobban igyekeztek, hogy maximálisan teljesítsék a feladatot, s ne okozzanak nekem újabb csalódást.
• Egy eladott labda miatt is óriási lelkiismeret-furdalása lehet egy játékosnak?
– A japán kultúra természetesen kihatással van a labdarúgók viselkedésére is. Sok időbe telt, mire elfogadtattam velük, hogy egy rossz átadás után nem kell letargiába esni, nem kell, hogy szégyelljék magukat. A hiba a labdarúgás része, azonban nem megpróbálni egy rizikós átadást, az sokkal nagyobb baj, mint egyet hibázni.
A japán játékosokat nem hajtani kell az edzésen, hanem rájuk kell szólni a végén, hogy most már tényleg elég, hagyják abba a gyakorlást, menjenek haza pihenni. Sokszor megesett, hogy vége volt a tréningnek, valamennyien felöltöztek, s visszamentek a pályára gyakorolni a szabadrúgásokat, néhányan futottak, mások a cseleket gyakorolták. Az ő felfogásuk szerint, ha még van erejük, akkor nem edzettek jól, nem adták ki a maximumot.
• Van olyan dolog, ami Európában megszokottnak számít, Japánban pedig újdonság volt?
– A japán újságírók is észrevették, hogy a pályán kívül is nagyon sok időt töltök a játékosaimmal, beszélgetek velük az edzések előtt és után is. Valamennyien a fociból élnek, de nem szoktak hozzá, hogy külön-külön is foglalkozik velük valaki, hanem mindig minden edzés, megbeszélés csoportosan történt.
• Mi a jellemző a japán labdarúgásra?
– Az országban az a felfogás dívik, hogy szép focival nem lehet eredményt elérni, csakis a jó védekezés és egy-egy ellentámadás hozhatja meg a győzelmet. Tavaly, a Machida Zelvia edzőjeként megegyeztem a klubvezetőkkel, hogy megpróbáljuk a nézőket látványos megoldásokkal a stadionba csalogatni, úgy, hogy az eredmények se maradjanak el. Bevallom, nagyon furcsán néztek rám, de hála Istennek, a tervem sikerült, a fiúk bejutottak a II. ligába, s profi szerződéseket kaptak. Amiről korábban álmodni sem mertek, bekövetkezett: hivatásos labdarúgók lettek! Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a klub egy nagy családként működött: összejártunk, barátkoztunk, segítettünk a másiknak. Amikor egy klubban jó a hangulat, s egy normális hangnemű, a munkára és nem a személyre vonatkozó kritika is jelen van, akkor a siker garantált. Mint kiderült az FC Tokyo vezetői engem már akkor mintegy tíz mérkőzésen figyeltek: a viselkedésemet, az eredményeimet, a munkamódszereimet, s 2012-ben egyéves szerződést írtunk alá.
FC Tokyo – az turistalátványosság?
• A szokásos forgatókönyv, mely szerint az új edző bejelenti, kiket kell leigazolni, hogy jó legyen a csapat, ezúttal nem következett be.
– Szimpatikus volt nekik, hogy egyetlen egy játékost sem szerződtettem. Először furcsállták, s meg is kérdezték, hogy ez miért van, hiszen ahhoz szoktak, hogy ha jön egy új edző, akkor azonnal átadja a kívánságlistáját, melyen azoknak a játékosoknak a nevei szerepelnek, akiket le kell igazolni. Azt válaszoltam, hogy először tudnom kell, melyik poszton, milyen képességű labdarúgók állnak a rendelkezésemre. A csapatban rajtam kívül csak két külföldi van: egy brazil és egy koreai labdarúgó. A csapat tavaly második ligás volt, a vezetésem alatt jelenleg a hatodik helyen állunk a tizennyolc tagú első ligában.
• Azon kívül, hogy a csapat sikeres legyen, vannak-e még tervei?
– A klubvezetőség elfogadta azt a javaslatomat, hogy az FC Tokyo ne csak egy focicsapat legyen, hanem egy védjegye is legyen a városnak. Erre minden lehetőségünk megvan, mivel mi vagyunk az egyetlen olyan csapat, amely a város szívében játssza a mérkőzéseit, a többiek a metropoliszok külvárosában lépnek pályára. Tokióba rengeteg turista látogat, s azt szeretnénk, ha úgy, mint Barcelonában vagy Madridban, a látogatók nagy rész eljönne megtekinteni a stadiont, és egy mérkőzésünkre is jegyet váltanának. Erre reálisan nézve három év kell majd, azonban a vezetőségnek is jeleztem, hogy az ambícióink nem lehetnek sokkal nagyobbak a teljesíthető célnál, mivel akkor igen sok gondunk lesz.
• Nagyon sok jót mondott a japán labdarúgásról, korábban adott nyilatkozatában dicsérte az ország fociiskoláit, a fiatal játékosok technikáját, akik esetében nem lehet tudni, hogy jobb vagy bal lábasak, olyan pontosan lőnek, passzolnak mindkét lábukkal. Jelentheti-e ez azt, hogy Japán egyszer a világ élvonalába tartozik majd?
– Talán kicsit vakmerőnek tűnhet a kijelentésem, de szerintem 2022-ben Japán a világbajnokságon már nagyon komoly erőt képvisel majd. Hiroshi Kiyotake, akit az Oita Trinitában edzettem, nemrég négy évre aláírt a Nürnbergnek, s biztos vagyok benne, hogy semmivel sem fog rosszabb teljesítményt nyújtani, mint Shinji Kagawa a dortmundi Borussiában. Ami a fejlődést illeti, a japán játékosok előtt még sok lehetőség van, míg Európában és Amerikában már nem nagyon mutatkozik esély az előrelépésre, Afrikában pedig a labdarúgókban nincs meg az a fegyelem, ami az ázsiaiakban igen. A felkelő nap országa, ha a tiszteletet vesszük alapul, akkor a világon prototípusnak számít. Én valami hasonlóval a régi Jugoszláviában szembesültem, ott igyekezett mindenki tisztelni a másikat, segíteni a bajba jutottakon. Ez a túlzott tisztelet azonban nincs mindig jó hatással a japán focira, mivel sokszor megesik, hogy annyira tisztelnek egy-egy válogatottat vagy csapatot, hogy játszani se mernek ellenük, s elmúlik hatvan perc, mire rájönnek, hogy az ellenfél nem jobb... Amikor elkezdenek bízni magukban, amikor elhiszik, hogy bárkit legyőzhetnek, s amikor nem mások cseleit igyekeznek majd utánozni, hanem eredetiek lesznek, saját magukat adják a pályán, akkor nagyon nehéz lesz a japán válogatottat legyőzni.
• A szavaiból azt veszem ki, nem tervezi, hogy visszatér Szerbiába.
– Jól érzem magam Japánban, mindennel elégedett vagyok. Egyedül a család hiányzik, de remélem, hogy hamarosan már ők is itt lesznek mellettem, még akkor is, ha az idősebb lányom, amikor itt volt, szerelmes lett az országba, azóta azonban azt mondja, Szabadkánál nincs jobb hely a világon...
