MEXIKÓVÁROS – 1968
Jómagam a végével szeretem kezdeni a dolgokat, mert... mert ha jó a csattanó, jó a poén, akkor volt értelme elkezdeni, ha pedig nem volt, akkor jobb, ha befogom a lepénylesőmet.
Tito elvtárs először a vezetőkkel parolázott le röviden, aztán az érmesekkel egész hosszan. Az „Öreg”, mert Starinak becézték a hozzá közelebb állók, meglehetősen jól volt informálva Cerar, Bjedov, Horváth a vízilabdázók és a többiek sikeréről, ezekkel le is kezelt, aztán volt egy-két szava hozzánk, a press embereihez is. S abban a pillanatban fél méterre volt tőlem. Na most! Gondoltam magamban.
„Tito elvtárs, Mexikóban mindenki „changelt”, vagyis cserélt. Hoztam magának egy kulcstartót, tehát cseréljünk!”
Láttam, hogy „elértem” mert kezdett kutatni a zsebeiben és közben azt mondta:
„Mindent kiszed a Jovanka a zsebeimből, különösen a kulcsokat, csakugyan nincs amit adhatnék... De mégis van! Itt a kis zsebemben véletlenül van egy bicska... tehát akkor change!”
És nagy mosollyal vette el tőlem a szép ezüst kulcstartót... A fogadás után lerohantak a belgrádi kollégák, „hogy mertél ilyet csinálni Tito elvtárssal!” (Amire persze én visszakérdeztem, hogy „milyet”). E hülye kérdésből kisírt az irigység, a féltékenység, hogy nekik ez vagy nem jutott eszükbe, vagy nem volt merszük... Később kisült, hogy a bicska arany! S ha azt tudják véletlenül szeretett belgrádi kollégáim ott nyomban végeztek volna velem, s azon nyomban fejvesztve menekültek volna a helyszínről... Nagyon büszkék voltunk mindannyian a Mexicóban elértekre, – három arany-, három ezüst- és 2 bronzérem – és a legfelsőbb szintű fogadtatás tette rá a pontot és felkiáltójelet.
De hogy is kezdődött minden? Hajnalban, nagyon idegesen, álmosan kászálódtunk a reptéren, várva a beszállást. Valahogy mindenki szorongott... ugyan mi vár ott ránk abban az ismeretlen világban... majd két és félezer méternyi magasságban! Van ott egyáltalán elég levegő? De aztán fent a csillagok között már sokkal jobb volt a hangulat. A sportolók legnagyobb része jól ismerte az újságírókat. Engem jobban ismertek, mint a Novi Sad edzőjét, talán minden idők legfiatalabbját, aki bevitte csapatát az I. ligába, mint a Szó kiküldöttjét. Ebből kifolyólag „bejárásom” volt szinte mindenhova. Megérkezésünk után „otthonunk” a Press Center volt. Ragyogóan felszerelve, az egyik informáló táblán a press képviselőinek listája ütötte meg a szemem. Hatvannál több országból volt magyar?! Már ebből is látható volt, hogy mit tettek az 56-os események ennek a kis országnak. Ekkor született meg bennem az ötlet, hogy... s máris kiírtam a nagy táblára, „én is magyar vagyok, bár Jugoszláviából jöttem. Egy információért kettőt adok”! Meglepően nagy volt az érdeklődés és persze az eredeti információk kezdtek a „tőzsdére” érni és tucatjával gazdára találni... néha egész tumultus volt az asztalom körül...
(A játékok után még néhánnyal váltottam egy-két képeslapot, de nem lévén abban az időben világháló, és a lustaság fél egészség, megszakadtak egymásután az összeköttetések!)
Az Aztec stadion mellbe vágott
Egy futballmeccsre kaptam a Press Centerben jegyet, plusz egy váratlan lehetőséget - az egyik újságíró kolléga felkínálta a szabad helyet bérkocsijában, mert az egyik kuncsaftja „letört” – nem bírta a múlt éjszakai tequila versenyt a haverokkal! Már az út a városon keresztül is élmény volt, mert egész más Mercedesszel közlekedni, mint minden nap ugyanazon az úton oda is meg vissza is – túlzsúfolt buszon. A kocsi hűtőjén lévő speciális olimpiai „védjegy” láttán minden forgalmista leállított mindenkit, hogy a „nagyon fontos vendégek” ne várakozzanak. De ez még hagyján, pedig nagyon tetszett ez is, de az, amit az Estadio Aztecában éltem át az valóban mellbe vágott! Megnyílt minden kordon előttünk és mi csak mentünk, be az igazolási területre, majd amikor bemutattuk belépőinket és a Press Center jelvényét, beengedtek a stadion elé, de itt sem álltunk le.... Azt hittem, hogy valami garázsba fogunk kikötni, de nem...mentünk tovább, be és föl, feljebb és feljebb...már az ötödik emeleten lehettünk...magában a stadionban. Aztán egyszer csak megálltunk, valaki előzékenyen kinyitotta az ajtóinkat és besétáltunk páholyunkba! Nyolc-tíz lépést gyalogolhattunk! Soha sehol a világon én még autóval nem jártam meg egy stadiont, pedig valóban nagyon sok stadionban voltam világszerte. Ha valaki az orrom előtt legyezgetne egy millió dollárt akkor sem tudnám megmondani, hogy kik játszottak lent a pályán. Tudom, hogy nem Magyarország. A magyar válogatottat két meccsen láttam a japánok ellen (5:0) és a döntőben, amikor a bolgárok 3:1-re győztek, de nem futballban hanem pankrációban! Így a meccs végén, melyet a magyar válogatott 4:1-re nyert csak 18 játékos volt már a pályán. Őszintén mondom, én nem adnék érmet azoknak, akiket kiállítanak, különösen a döntőben!
Szerintem Bob Beamon becsapott mindenkit?!
Az Estadio Olimpico Universario atlétikai pályáin folytak a legérdekesebb versenyek. A „vékony légben” előnyös sportágakban ragyogó eredményeket vártak a szakemberek. És lett is egynéhány, a legnagyobb, a hihetetlen világcsúcs: Bob Beamon 8,90 métert ugrott! Én tiszta lelkiismerettel állítom, hogy ez a csúcs nem létezik! Abban a pillanatban, amikor ő ezt az ugrást teszi a 10 km-es versenyben az utolsó néhány tíz métert futották a játékok legjobbjai. Én távol és magasugró megszállott vagyok és csak azt néztem, hogy pontosan mi történik szembe velem a stadion másik oldalán. Beamon nekifutott és nagyot ugrott. Kijött a homokból és olyan semlegesen viselkedve ment visszafelé. Nem ugrált az égig! A bírák sem „ugráltak”, hogy-hogy hisz ez egy olyan eredmény, melyet álmodni sem mert senki! S nem volt piros zászló sem...De aztán valami „történt”... kezdték méregetni az ugrást... Szerintem Beamon belépett egy egész lépést, de amikor látta, hogy rajta kívül ezt nem tudja senki úgy gondolta „miért bámészkodtak másfelé!? Nem én vagyok a hibás, hogy elbámészkodtak! És kezdett ő is örülni. Ha jól tudom soha sehol nem volt rögzítve az a pillanat, amikor ő elrugaszkodik! S ha mégis csak én álmodtam volna meg ezt az egészet nagyon sok miatyánkot vagyok hajlandó elmondani bűnömért.
Magasugrásban egy Dick Fosbury nevű atléta nemcsak megnyerte a versenyt és az arany érmet, hanem valami egészen új technikájával a feje tetejére állította ezt a számot. Igaz, hogy az ilyen ugrásokhoz nem elégséges a fellazított homok...Tény az, hogy ezt a fajta technikát róla nevezték el és azóta ha valaki jó eredményt akar elérni ebben a számban az csak Fosburyzik! Mindmáig senki sem talált ki jobbat!
A „bronzérmet” Magyarország érdemeli és nem Japán!
Ezek a játékok voltak a magyar sport fénykora. Valójában csak az USA és a Szovjetunió előzte meg Magyarországot. A hivatalos éremlista a következő:
Ország AranyEzüst Bronz Összesen
1. USA 45 28 34 107
2. Szovjetu. 29 32 30 91
3. Japán 11 7 7 25
4. Magyaror. 10 10 12 32
Persze tudom én, hogy nemzetközileg elfogadott az, hogy az arany jelvények száma a döntő, oda ha történetesen én vagyok az, aki választhat, minden gondolkozás nélkül választom egy aranyért a három ezüstöt és az öt bronzot! És valószínűnek tartom, hogy minden józan sportvezető is éppen ezt tenné. S azt is tudom, hogy egy olyan kis ország, mint Magyarország soha többé nem lehet a negyedik sem, mert azóta a sportvilágot a fejére állították a nagy és gazdag államok.
Utószó
Amikor hazaértem a Beli Dvorból és előszedtem a zsebkést és jobban szemre vettem és kinyitottam a pengéjét, isten engem úgy segélyen, fokhagyma illat árasztotta el a szobát!
