A Jegyzetek a karosszék helyét ezúttal olimpiai sorozatunk vette át, amelybe lapunk korábbi és jelenlegi újságírói írásait közöljük: a közös bennük, hogy valamennyien tudósítottak egy vagy több olimpiáról, így arra kértük Nagy Gy. Józsefet, Árok Ferencet, Piszár Józsefet, Kubát Jánost, Szántó Zoltánt, Gáspár Mihályt, Gimpel Tibort és Csordás Árpádot, hogy emlékeikben idézzék fel azt a pillanatot, azt az eseményt, azt a napot, azt a hetet, amelyik szerintük még így, ennyi év távlatából is érdekes lehet az olvasóknak.
Árok 1968-ban Mexikóvárosban a Magyar Szó tudósítójaként volt jelen, húsz évvel később az ausztrál labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként szerepelt a szöuli olimpián, 2000-ben pedig nézőként tekintette meg az ötkarikás játékokat, amelyet akkor Sydneyben rendeztek meg.
SZÖUL – 1988
Még jó, hogy a címbe foglalt eredeti mondatomat nem kell szóról szóra lefordítanom, mert, akkor a Szóban is „szóba-kerülhetnék” (mert ugye a sportoldalon nem jelenhetnek meg „szépirodalmi kifejezések”). A szöuli olimpiai játékokon résztvevő Ausztrália labdarúgó csapatának a vezetőjét és edzőjét, mint egyébként minden válogatottnak a vezetőségét, berendelte a FIFA kiküldöttsége egy kis „eszmecserére”. Átfutottak velünk a szokásos és már ismert dolgokon, melyeket hónapokkal előbb kiküldtek és a végén gratuláltak a nem várt feljutásra, mert, ahogy mondta a szóvivő, ők Izraelt várták a mi csoportunkból. Már indulni is akartunk, amikor a kiküldöttség vezetője azt mondta, hogy ismervén az ausztrál sportolókat, ők azt várják, hogy mi nyerjük meg a Fair Play-díjat. Erre annyi vér szaladt a fejembe, hogy azt hittem szétpattan, s csak azért nem tette ezt, mert egy mondat teljesen helyre állította a vérmérsékletemet: „who f.... cares the FPA, we will kick the sheet out of everyone”! Amikor láttam megrökönyödött arcukat hirtelen sokkal jobban éreztem magam, mert...
… évek hihetetlenül kemény munkáját akarták ezek a „jóhiszemű” sportvezetők egy sportszerűségi „valamivel” felvizezni. Öt évvel a játékok előtt vettem át a válogatottat (másodállásban!, mert semmi áron sem akartam otthagyni a Budapestet) és 79 meccset játszottunk már válogatottakkal és nagy klub csapatokkal. Tudtuk, hogy mire vagyunk képesek, mik a gyenge és erős oldalaink.
Tudtam, hogy az adott technikai és taktikai színvonalon, tekintve a játékosok korát, már nem sokat tudunk javítani, esetleg arra törekedhetünk, hogy a hibákat redukáljuk, s a kelő taktika sulykolásán kívül az egyetlen valami, amit hihetetlen színvonalra lehet felsrófolni az az erőnlét! A megszokott heti három klub tréningekhez még három reggeli edzést követeltem a játékosoktól a játékokat megelőző alapozásban. Sydneyben és Melbourne-ben volt két nagy csoport, ahol jómagam és helyettesem vezettük az edzéseket. A terv az volt, hogy fokozatosan 2 x 30 perces kitartó futásra legyenek képesek a játékosok. Azután kezdtük „feldarabozni” ezt a kitartó futást, mégpedig 6x1500, majd 10x800, 20 x 400, 50 x 200, 100 x 100 és a végén 200 x 50 méter s mindent távot mértünk! Persze voltak pihenők, például a 100 métereseket tízesével tettük, minden százas között volt egy „kis” pihenő és minden tíz között egy sokkal nagyobb. Olyan nagy volt a játékosok bizalma, hogy senki meg nem kérdőjelezte, hogy miért kell ilyen gyilkos edzéseket végig küszködniük. Egyébként is tudták, hogy a St. George Budapest így edz és azért (is) bajnok! Ausztrália alapításának 200 éves ünnepére, közvetlenül a szöuli játékok előtt egy tornát szervezet a Szövetség, amelyre meghívták a világbajnok Argentínát, Dél-Amerika bajnokát Brazíliát és Ázsia legjobbját, Szaudi Arábiát. Argentínát 4:1-re, Szaúd Arábiát 3:0-ra vertük, Brazíliától 1:0-ra kikaptunk egy óriási lesgóllal! Mindenki belátta, hogy volt értelme a „kínzásnak”!
Még ma is tartozik az Ausztrál Labdarúgó-szövetség
A találkozó végén a belgrádi tv kommentátora meglátott és megkérdezte, mit keresek én ott!? – Csak csinálom a dolgomat – mondtam. „S hogy tetszik a jugoszláv csapat”, kérdezte. „ Jó a csapat, telis tele kiváló játékossal. Piksi egymaga megtud verni bennünket!” S mi lesz az eredmény? – kérdezte. Egy nulla a javunkra, mondtam! A tévés rám nézett és azt vettem ki arckifejezéséből, hogy „ez a pasas őrült!” Megfordult és elment. A stadionból mentem a vasútállomásra, onnan a reptérre, s vissza Sydneybe. Sokan el sem hitték, hogy Svájcot megjártam és hoztam magammal a győzelem egyenletét, ami a következőképpen hangzott:
Hagyjátok az önzősködő, beképzelt Stojković-Piksit a félpályán cselezgetni... hagy gondolja, hogy képtelenek vagyunk ellene bármit is csinálni, aztán, amikor eléri a 30-35 métert, ketten-hárman támadjátok le és a megkaparintott labdával, ha csak lehet, Davidson (egy nagyon okos jobb hátvéd, aki a klubjában játékmester volt) szöktesse Farinát (a leggyorsabb játékos talán az egész mezőnyben!)... Mondjam, hogy pont így lőttük a gólt az 1:0-s győzelemhez!? Egy másikat is, ugyanilyet, felírhattunk volna, de Yankos a büntetőből a félfát találta el. A meccs után egy nagyon kellemetlen tapasztalatot kellett lenyelnem. A jugoszláv együttes vezetősége Osimmal az élén eltűnt pár pillanattal előbb, mint ahogy a játékvezető lefújta volna a találkozót! De talán az fájt legjobban, hogy a válogatott orvosa újvidéki, a gyúró meg a Novi Sadnál dolgozott már akkor is, amikor ott edzősködtem... és ezek is eltűntek szó nélkül... Képtelenek voltak kinyögni, hogy gratulálok neked te... átkozott! Valószínűnek tartom, hogy szégyellték, hogy a meccs előtt nem is egyszer ugrattak azzal, hogy hány góllal verjenek meg bennünket!?
De ettől jobban fáj, hogy a szövetség főtitkára nem állta szavát, az Ausztrál Labdarúgó-szövetség még ma is tartozik a repülőjegy árával. Jó, hogy ez eszembe jutott, írok nekik egy levelet, amit biztos hogy nem tesznek ki az ablakba.
A szovjetek bemelegítésétől tátva maradt a szám!
A program szerint az első kettő játszik a serlegért és a pénzért. Ezúttal Romarióék két góllal nyertek, nos a két vereség után mégpedig Sydneyben nem nagy sanszunk volt ellenük. Ördögöm volt, mert ezúttal még egy góllal többet lőttek, bár nagyon megnehezítettük nekik a tipikus brazil játék kibontakozását!? Ugyanis majdnem „játék nélkül” győztek! Második lévén a csapat a csoportban nem más, mint a Szovjetunió ellen kellett felmondani a leckét! Nos, itt is pont annyi gólt kaptunk, mint a brazilok ellen, de legalább azt mondhatom, hogy a bíró is beleszólt, mert egy adok-kapok-adok pillanatból mi tíz játékosra voltunk leredukálva. A végén a szovjetek nyerték az aranyat a brazilok meg az ezüstöt, tehát szerintem nekünk nem volt mit szégyellni. Viszont volt egy olyan három órás tapasztalatom, melyet soha el nem felejtek.
Másfél-órával a meccs kezdete előtt értünk ki a stadionba. A szovjetek már melegítettek! Mi az, hogy melegítettek!? Száguldoztak, labdával és labda nélkül. Szereltek becsúszással, mintha az életük függött volna tőle... Mondtam is a segédedzőmnek: hála a jó égnek, hogy nem ezekkel a tartalékokkal kell játszanunk, hisz ezek úgy mennek, mint a megszállottak. De aztán múlott az idő és kezdtem rádöbbenni, hogy huszonvalahányan „őrjöngenek” a pályán és ott volt Lobanovszkij zseni edzőnek a kedvence is Mihaljicsenko, aki aztán megásta sírunkat. Mélyen magamban arról álmodoztam, hogy kifulladnak, összeesnek, ha továbbra is így mennek, nem élik meg a másnapot... Úgy félórával a meccs kezdete előtt eltűntek, majd kijöttek a kezdésre... nyújtózkodtak egy kicsit, majd nekilendültek és szétverték még az én kőkemény gárdámat is! Nem csodáltam, hogy az arany az övék lett. És azt sem csodáltam, amikor Mexikóban hatot rúgtak apám hazája legjobbjainak!
Egy egész életre való gyönyör
Talán nem találja senki sem istenkáromlásnak, ha azt mondom, hogy mindennek ellenére a játékokon nem a győzelmek, gólok voltak az örökre megmaradó élmények, hanem a megnyitón való felvonulás és a záróünnepség, amikor a világ legjobb sportolói kötetlenül keveredtek a stadion zöld gyepén, ünnepelve az elmúlt négy év sporttermékét és az új ismeretségeket, abban a hiszemben, hogy egy újabb négy év után ismét találkozhatnak, ha akkor is nemzetük legjobbját képezik.
