Sorozatunkban lapunk korábbi és jelenlegi újságíróinak írásait közöljük: a közös bennük, hogy valamennyien tudósítottak egy vagy több olimpiáról, így arra kértük Nagy Gy. Józsefet, Árok Ferencet, Piszár Józsefet, Kubát Jánost, Szántó Zoltánt, Gáspár Mihályt, Gimpel Tibort és Csordás Árpádot, hogy emlékeikben idézzék fel azt a pillanatot, azt az eseményt, azt a napot, azt a hetet, amelyik szerintük még így, ennyi év távlatából is érdekes lehet az olvasóknak.
Árok Ferenc Mexikóvárosban a Magyar Szó tudósítójaként volt jelen, a szöuli olimpián az ausztrál labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként vett részt, Sydneyben pedig nézőként a helyszínen tekintette meg az ötkarikás játékokat.
SYDNEY – 2000
Persze nem úgy kezdődött, hogy a játékok csak úgy leestek az égből pontosan Sydney ölébe! Több mint tíz évvel korábban megpályázta Sydney az olimpiát, az utolsó centig kimutatva, hogy mennyibe kerül és mit hoz a konyhára. Sydney nem tudta lenyelni, hogy Melbourne megelőzte ebben! S ha másért nem, akkor éppen ezért kellett – muszáj volt –, hogy mindenben felülmúlja Victoria fővárosát. És a többi várost is, mely négyévente megszervezte a földkerekség legjobbjainak vetélkedését. „Ez lesz a legnagyobb ilyen verseny, amióta a világ világ!” – feszítettek Új-Dél-Wales politikusai, pénzemberei, vállalkozói, lakosai. Ez utóbbiak kitettek magukért, negyvenötezren vállalták az önkéntes munkát! S hogy nem beszéltek a levegőbe, azt mutatta Juan Antonio Samarach záróbeszédének legfontosabb mondata: „Ez volt minden idők legnagyobb olimpiája”!
A nagystadion, a többi pálya és a különféle nagyságú sportcsarnokok meg a „falu” Sydney egyik szégyenfoltján, egy mocsárban épült fel! Ha mást nem hozott volna az ötkarikás, már ez megérte, hogy Ausztrália legnagyobb és legszebb városa nekigyürkőzzön és megszüntesse a mocsarat. Hogy mi mindent kellett megoldani a tíz és fél ezer sportoló és majdnem tizenhatezer sajtóképviselő igényeinek kielégítésére, az nem ránk tartozik, nem szólva a több százezer nézőről s ugyanannyi szállodai napról – de hát nem pontosan ebben reménykedtek a szervezők és a befektetők?! Amikor a szurkolók megérkeztek az olimpiai megállóba, egy hatalmas szélességű, 2km hosszú sugárút fogadta őket. A két oldalán az olimpiai stadion, csarnokok, pályák, a játékosok és vezetőik „otthona”, üzletek, információs központok stb. Minden egy helyen! Ilyen még nem volt sehol, egyetlen játékokon sem! S hogy a reptérről ne kelljen buszozni, egy teljesen új vasútvonal épült, mely bevitt a Central Stationbe, ahonnan aztán minden öt percben mentek a vonatok… Esztelenség lett volna autózni a játékokra, mert senki nem volt biztos abban, hogy le tud parkolni valahol. Volt azonban egy „kihelyezett” építmény is, Sydney legszebb részében, a Darling Harborban.
Mindennap „Verbászra” utaztunk
Nejemmel mi majd mindennap „kint” voltunk. A kint annyit jelent, mintha Újvidékről Verbászra mentünk volna. Ez Sydneyben nem egy nagy táv, mert a város Bácska nagyságú teret foglal el. (Nem tudom, hogy bajba kerülök-e a Bácska név miatt azzal a bizonyos bírósággal?!) De lehet, hogy az sem fog nekik tetszeni, hogy én azokban a napokban „szenthármasságomat” játszottam és ünnepeltem. Az enyémek voltak az ausztrálok, mivel „valaki” voltam ennek a gyönyörű országnak a sportjában, apám és anyám piros-fehér-zöld szülőföldjének sportolói kitettek magukért, s végül piros útlevelem mindinkább összezsugorodott földje aranyat nyert egy olyan sportágban, a röplabdában, melyben egykor azt hittem, megtalálom a helyem…
Nejem újságíró volt, pontosabban a Dnevnik kulturális mellékletének a szerkesztője, így velem együtt örült mindhárom hazám sikereinek, de volt egy olyan kifogása, mely belekönyökölt sok mindenbe. A nemek egyenlőségéről beszélek, jobban mondva beszélt ő! A résztvevők férfi-nő aránya nem nagyon tetszett neki. A lapok közölték, hogy 6582 férfi és 4069 nő vesz részt a játékokon! Szerinte legalább 5-6%-kal több nő van a világon, mint férfi, tehát… Részemről jobb volt nem ágaskodni… De utánanéztem, hogy volt-e olyan ország, ahonnan a hölgyek megelőzték az urakat. Igen, mégpedig olyan is, melyre sosem gondoltam volna! Te jó ég, Romániát 71 férfi és 74 nő képviselte a játékokon?! Jamaica még jobban nőies volt, 22 férfival és 26 nővel a soraiban. De Szenegált senki sem tudja utolérni, mert csapatában 7:19 volt az arány a nők javára! Persze voltak államok, melyekből nő nem rúghatott labdába. Annak ellenére, hogy egy nő mégiscsak volt a csapatban, Pakisztán volt a 26:1-gyel magasan a legsovinisztább!
A kis Ausztrália az óriások között és a „vizes magyarok”
A részt vevő kétszáz állam közül a legsikeresebb, tehát legirigyeltebb a következő négy állam volt a játékok után: USA 92, Oroszország 80, Kína 58, Ausztrália 58 éremmel. Talán mondanom sem kell, hogy tulajdonképpen a „valós sorrend” a fentinek teljesen az ellentéte. Hisz Ausztráliának mindössze 25-26millió lakosa van, aminek Oroszország a hét-nyolcszorosa, az USA több mint a tízszerese, Kína pedig kb. az ötvenszerese! Nem sok értelme volna, ha most darabokra szedném ezeket a számokat, hisz olyan rég volt már, bár egy-két ausztrál név még mindig beugrik… Ian Thorpe, a vizek uralkodója, vagy Cathy Freeman, az aboriginal futótehetség, akiket istenített az ötödik kontinens…
Apám, anyám szülőföldjének (születésük idejében annak a nagynak) mostani csonka kiadásában nem is rossz a 13. helyezés 8 arany-, 6 ezüst- és 3 bronzéremmel. Az ausztrál ismerősök azt kérdezték tőlem nem is egyszer, hogy melyik tenger mellett van Magyarország, mire én nagyon bután bámulhattam rájuk, mert elkezdték boncolgatni, hogy Magyarország a legjobb vízilabdában, de a többi éremnek a javát is a vízi sportokban nyerték – úszás, Kovács Ágnes!, kajak-kenu… Abban az időben fejből tudtam, hogy ki mit kapott a nyakába, de most kénytelen voltam fellapozni az éremlistát, hogy meggyőződjek tengeri, tehát vízi létünk felől! A tény az, hogy a nyolc aranyból hat vizes volt, a hat ezüstből kettő és a három bronzból egy. Nem beszéltek tehát összevissza az aussie-k. Aztán az is világos volt, hogy sportjátékokban is van valami a mi fajtánkban. A kézilabdázónők ezüstje sokakat meglepett, de a lányok igenis megérdemelték a dicsőség második lépcsőjét.
Bánátból jöttem, mesterségem címere RÖPLABDA. Nem tudom, baj lesz-e ezzel a törvénytelen névvel, hogy Bánát?! De legyen, legyen, mert ott születtek a Grbić testvérek, akik Mesterrel, Miljkovićtyal és a többiekkel szülőhazámnak – mely sok szempontból csakis harmadik ebben az életben – megszerezték az egyetlen aranyérmet álmaim városában, Sydneyben. Volt még egy ezüst is, Šekarić lőtte légpuskával, és egy bronz is vízilabdában, összesítettben a 42. helyen végzett a válogatott. S bizony itt – nemcsak Bácskában, Bánátban és Szerémségben, hanem a Dunán és a Száván alul is – többet vártak a vizespankrációsoktól.
Felháborító volt az ausztrál válogatott játéka
S most egy jó adag vitriol. Az ausztrál labdarúgó-válogatottnak nem kellett selejtezőt játszani, mert ugye mint szervező kijár neki a hely a 16 csapat között. Tehát nem kellett más, mint becsületesen helytállni saját szurkolói előtt. Igaz, meglehetősen erős, vagy inkább ismeretlen volt a csoport: Olaszország, Nigéria, Honduras, de azt még a legnagyobb borúlátók sem gondolták, hogy mindhárom meccsét elveszíti a válogatott. Talán még én sem, aki teli torokból kiabálta, hogy nem ez a Blanco kellene hogy vezesse a válogatottat. S nem azért, mert ő mindig ellenem fondorkodott, hanem, mert egy színtelen, szagtalan, energia nélküli, kis termetű argentin volt, aki soha semmi különöset nem csinált klubszinten sem. Nem volt számomra meglepetés, amikor az olaszok elleni meccsen képtelen volt egy-két jó cserével megfordítani a játék képét, és a végén kikaptak 1:0-ra. Onnan már nem volt esélyük sem, mert a játékosok nem hittek abban, amit mondott. Pedig nagyon sok tehetséges fiatalja volt, akik közül Colossimo, Lazaridis, Skoko, Neil, Viduka, Grella, Emerton, Bresciano és Culina Európában is jó csapatoknál játszottak.
A döntő egy érdekes döntetlen után büntetőkkel ért véget, többek között Xavi, valamint Capdevilla góljával nyert Spanyolország. A csapatban volt még Albelda, Marchena, José Mari, Tamudo és Puyol is! A vesztes kameruni csapatban a ma is ismert játékosok közül kiemelkedett… ki más, mint Eto’o és M’boma.
Állítom, hogy a bal lábammal is jobban vezettem volna ezt a tehetséges gárdát, még hatvannyolc évesen is, de abban az időben már az én ellenzékem volt a karosszékben… emlékszenek még arra, hogy Jugoszláviát és Nigériát vertük Koreában – és nem Ausztráliában! – 104000 ember előtt. Ennyi emberért meg kell halni a pályán, és nem nyöszörögni, mint valami vénasszony.
Holnap: Athén – 2004 – Csordás Árpád írása arról, hogyan érzi magát egy vitorlás szélcsendben a tenger kellős közepén
