Volt egyszer egy Jugoszlávia, és élt benne számos világhírű sportoló is. Lehet latolgatni, ki volt a lobogóhordozója. Sakkozói sikereit emberi nagyszerűségét, bajtársassiságát és sokoldalúságát senki nem vonhatta kétségbe, még a legkülöncebb barátja, Bobby Fischer sem. Daddynek azaz apukámnak szólította. Tehát maradt egyedüliként a páston és mindenki Gligója volt, a napokban elhunyt Svetozar Gligorić (89).
Ki hinné el a címet olvasva, hogy ennek a csodálatos embernek bármilyen köze is lehetett a Tisza ölelésébe kényszerített és a polgáriasodással kacérkodó egykori Zentához? Pedig volt. Méghozzá többszörös.
Az egyik szakmai – sakkozó kötődés, a másik pedig érzelmi, azaz szerelmi vonalú.
A szakmai: a négy Ludajić testvér birtokolta a város legnagyobb ügyvédi irodáját melyben gyakorlatoskodott no meg sakkozgatott, az egyik Ludajić fia, Đorđe. Mesterjelöltként fejébe vette, hogy elindít egy lapot a Šahovski glasnikot (A Sakkos Hírmondót), melyhez azonnal munkatársait is keresett Svetozar Gligorić személyében. Az akkor még csak mester (1951-be lett nagymester) szívesen fogadta az invitálást. Megjelent Zentán és miután két nap alatt befejezték az első szám szerkesztését, sétára indultak. Hová? Hát hová máshová, mint a gimnázium előtt korzóra. Szép fekete fiú volt Gligorić, és a korzón felfigyelt egy gyönyörű zentai lányra. Miután a lány is vissza-vissza pislantott Gligorićra, elhangzott a kérdés:
– Đorđe, ismered te ezt a copfos lányt?
– Ki ne ismerné – volt a válasz. – Ő azon zsidók egyike, aki családjával a zentai razzia előtti éjszakán Pestre utazott és ott élte át a tisztogatást, ő a Hauer Gyöngyi. Apja pedig Hauer József, a gazdag fakereskedő.
Következő héten amikor ismét Zentán járt, már megtörtént az ismerkedés, s attól kezdve minden hétvége Zentáé lett. Annak rendje és módja szerint megtörtént a leánykérés. Gyöngyi igent mondott – a család meg nemet.
– Nem mondhattunk igen – magyarázta az öreg Hauer, mert mi napokon belül kivándorlunk Izraelbe. Svetozar pedig szerezze be az iratokat, tartson velünk vagy jöjjön utánunk és akkor a nemből igen lesz.
Gligorić hiába próbálkozott, nem kapott beutazást Izraelébe és így ért véget egy szépnek induló romantikus kapcsolat.
Gligorić a hírmondó miatt még egy ideig járt városunkba, de amikor Đorđe leköltöztött a fővárosba, nem kellett idejönnie mert ott készítették a Skadarliján a Hírmondót. Ha találkoztam vele, időről-időre mindig megkérdezte:
Létezik-e még a Tisza-parti sétány, a gyöngyivel történő csókváltásaink színhelye?
* * *
Múlt az idő, míg nem egy késői nyári éjszakán Svetozar telefonon jelentkezett.
– Ma délelőtt Zentán jártam, mert ez a fránya Bobby Fischer megkért arra, derítsem ki, ki fia borja az a Kubát János, mert állítólag ő szervezi a visszatérését. Fischer szerint újságíró, azokat pedig nem kedveli. De ezt még lenyelné, de attól tart, hogy családjában van zsidó ág. Mert ha igen, akkor Kubátnak le is út, fel is út. Így aztán Zentán az anyakönyvi hivatalba jártam, s utána közöltem Ficherrel, a családfa nem szól zsidó ágról, különben meg ez a Kubát egy csendes fickó.
* * *
Amikor Gligorić 2002-ban 80. születésnapját ünnepelte, gratuláltam neki, és megkérdeztem, hogyan tovább?
– Beiratkoztam a zeneakadémiára, és 4 év múlva diplomázok. Utána meg csak komponálok, komponálok, zongorázok, egészen 105 éves koromig, mert egyik indiai sakkversenyen tenyérjós közeledett felém, és miután rápillantott tenyeremre, mondta, garantálom a 105 évet.
Tévedett a tenyérjós, mert a Teremtő a napokban leállította sakkóráját.
U. i. Még mindig Zenta. Gligorić esküvői komája volt, az egykori zentai pingpongozónak, Miša Orlićnak. Tehát ő lesz az, aki sakkozói hagyatékát vagy gondozza, vagy továbbjuttatja a szerbiai sakkszövetségnek.
