Tapasztalatairól, mentorairól és az Újvidéki Rádiónál eltöltött évekről kérdeztük Csőke Bélát, aki mintegy négy évtizedes sportújságírói pályafutása során több mint ötven városból mintegy 700 mérkőzést közvetített, de egészségügyi okokból kikapcsolta a mikrofont, és nyugdíjba vonult.
Hogyan alakult pályád a rádiónál?
– Mint sokan mások, én is a rádió ifjúsági műsorában kezdtem pályafutásomat megboldogult Papp Imrének, a műsor szerkesztőjének szárnyai alatt, 1970-ben. De mint kezdő bedolgoztam más rovatokra is. A müncheni olimpia idején kezdtem a sportrovaton dolgozni. Érdekes volt, mert akkor történt a merénylet az izraeli sportolók ellen, és Gyula Károly, akkori főnököm az elsők között a helyszínről jelentette az eseményt. A sportot korábban is kedveltem, mert távol- és magasugró voltam. A rovaton volt néhány jó sportriporter, többek között a már említett Gyula Károly, Tóth Ferenc, Hegyi József, Bencze Lajos… és nekem nem nagyon volt hely, pedig szerettem volna meccseket közvetíteni. Mivel nem jött össze, feleségem pedig Horgoson dolgozott, jeleztem, hogy átmegyek a Magyar Szóhoz észak-bácskai sporttudósítónak. Amikor a rádióban megtudták, hogy én is el akarom hagyni őket, mert már néhány fiatal átment a tévébe, lehetőséget adtak, hogy bemutatkozzak, és mint sportriporter, élőben közvetítsek.
Volt-e ebben valami érdekesség?
– Mielőtt azonban élőben megszólalhattam volna, a magnót néhány mérkőzésre ki kellett vinni, és ráközvetíteni a meccset. A hanganyagot a rádióban a főnököm és a többiek meghallgatták, és elmondták, hol a hiba, mert bizony sok volt a szóismétlésem. Csak néhány hét után kaptam lehetőséget arra, hogy valóban élőben közvetíthettem Újvidékről a Heréskerti pályáról 1978. március 12-én.
Beszéljünk a pálya fénypontjairól, illetve a nehézségeiről. Az elmúlt mintegy négy évtizedben nyilván számtalan közvetítést, sportélményt zártál szívedbe, s bizonyosan akadtak olyan feladatok is, melyek komolyabb kihívást jelentettek. Mondanál nekünk példákat?
– Először is szeretni kell a szakmát, ismerni a játékszabályokat, hogy tudjon róla beszélni, tudja közvetíteni az eseményeket, mert nemcsak egy sportágat követ az ember. A riporternek gazdag szókinccsel kell rendelkeznie, hogy ne ismételje önmagát. A labdarúgás mellett, amit hétről-hétre csináltam, nekem kihívást jelentett az ökölvívás. Ott voltam hat vagy hét ökölvívó Európa-bajnokságon, világkupán. Egy időben figyelemmel kísértem Mate Parlov pályafutását. Ott voltam Belgrádban, amikor kiütötte ellenfelét, és Európa-bajnok lett. Később vendégünk volt Újvidéken, és találkozhattam vele. Athénban, szintén az ökölvívó Európa-bajnokságon Kubát János kollégától tudtam meg, aki akkor éppen a görög asztaliteniszezőknek volt a szövetségi kapitánya, hogy sztrájkba léptek a csarnok dolgozói, és elsőként tudósíthattam arról, hogy valószínűleg megszakad a bajnokság. Mindig voltak kedves kollégák, akik besegítettek, és így rengeteg háttér-információhoz jutottam. A legnagyobb kihívást számomra a szarajevói téli olimpia és a megnyitó ünnepségének a közvetítése volt. Megnéztük a főpróbát, megcsináltuk a „hidegpróbát”, készítettünk egy csomó „tampon” anyagot, beszereztünk statisztikai adatokat, érdekességeket arra az esetre, ha éppen nem történik semmi, hogy legyen miről beszélni. És az történt, hogy egymás után el kellett dobni a papírokat, mert ez sem fért be, az sem fért be. Hiába volt a megfelelő rutin, az ember néha hiába dolgozik. De megvolt legalább a lelki nyugalom, hogy nem érhet semmi meglepetés. A rádióriporternek az a legrosszabb, amikor elmegy egy eseményre, élőbe bekapcsolják, az esemény pedig tolódik, neki pedig nincs tartalék anyaga, nincs miről beszélnie.
Egy-egy közvetítés, riport után kiknek a visszajelzései voltak igazán fontosak számodra?
– Kezdetben mindenképpen a főnökömé. Neki köszönhetem, hogy megtanultam a szakmát. És természetesen a hallgatóké. Volt rá példa, hogy Nagybecskereken, Szabadkán a közvetítő fülke előtt ülő emberek, amikor a kis rádiójukon meghallották a hangomat, hátrafordultak, mutogattak felém, hogy nézzétek, ott van a Csőke Béla, aki közvetíti a meccset. Ez jó érzéssel tölti el az embert.
Emlékszel-e még az első sporttudósításodra?
– Hogyne, hogyne. Az 1978. március 12-én volt. Akkor több mérkőzést is közvetített az Újvidéki Rádió. Körülbelül tízpercenként jutottunk szóhoz. Gyula Károly a lelkemre kötötte, hogy ne rögtönözzek a meccsen. Lesz tíz percem, amíg a többiek beszélnek, hogy papírra vessem a legfontosabb történéseket, azt olvassam fel. És mennyire igaza volt. Ha az első két mondatba belebakiztam, az a közvetítés végéig elkísért. A leírt szöveg önbizalmat adott.
Nem is fordult meg a fejedben, hogy más rovathoz pártolsz?
– Nem, pedig kezdő koromban több rovaton is megfordultam. Egy időben a belpolitikán dolgoztam. Jól emlékszem, hogy többször is kihallgatásra hívtak az írásaim miatt. Akkor mondtam magamnak, hogy köszönöm, ezt a fajta újságírást nem nekem találták ki. Maradok sportújságíró.
Hogyan készültél fel egy-egy közvetítésre? Árulj el kulisszatitkokat is! Például: minden egyes játékosról gyűjtöttél adatokat, ha focimeccset közvetítettél?
– Mindig átnéztem az előző meccsekről a jelentéseket. Ki bajlódik sérüléssel, kiknek van sárga vagy piros lapja. De nagyon fontos volt a klubokkal való kapcsolattartás, meg természetesen azokkal, akik közel álltak a klubokhoz.
Mennyire sodortattad magad az eseményekkel?
– Voltak érdekes dolgok pozitív és negatív értelemben is. Egy alkalommal Prijedorból közvetítettem a Rudar–Kikinda mérkőzést. Ez volt a forduló utolsó találkozója. Ezen dőlt el, hogy ha a Rudar veszít, kiesik a ligából. És hogy ne tudjak közvetíteni, a klub elnöke elvágatta a telefondrótokat. Fontos volt számára, hogy mások ne hallják a mérkőzés állását, mert vagy a helyi csapat, vagy pedig a Maribor esik ki a ligából. A stadionnal szemben volt egy szálloda, annak a portásfülkéjében volt telefon. Az újvidéki stúdióban dolgozó szerkesztő kollégával megbeszéltem, hogy 10-15 percenként onnan adom le a prijedori eseményeket. Így hát a klubelnök mesterkedései ellenére mindenki értesülhetett a mérkőzés állásáról.
Gondolom, végigizgultad a londoni olimpiát, számítottál a magyar sikerre?
– Nem. Ez óriási meglepetés volt.
Szerbia teljesítményéről mi a véleménye? Volt meglepetés?
– Számomra az is meglepetés volt, hogy Szerbia ilyen gyengén szerepelt. Valójában túl magasra tettük a lécet, nem tudtuk átugrani, csak átbújni alatta. Persze volt néhány kiváló negyedik hely is, ami a legfájóbb helyezés az olimpián. Az aranyérmet viszont az hozta, akit nem is nagyon ismertünk. Sem a kislányt, sem pedig a sportágat.
Mit tanácsolsz a kezdő sportújságíróknak?
– Csak úgy lehet valaki jó sportújságíró, ha ismeri a sportág szabályait. Az nem lehetséges, hogy szeretem a labdarúgást, és majd sportújságíró leszek. A labdarúgás mellett ott van még az atlétika, a küzdő- és vízi sportok meg a többi labdajáték is. Mindig felkészültnek kell lenni, hogy ne érjen meglepetés. Aki mikrofon elé ül vagy áll, az azt csinál magából, amit akar: vagy felkészül, és rendben lesz minden, vagy pedig butaságokat mond, és kinevetik. A hallgatók jobban megjegyeznek egy butaságot, mint száz okos mondást.
Kényszerű nyugdíjba vonulásod mennyiben változtatja majd meg eddigi életed? Mire cseréled a mikrofont?
– Nagyon szeretek horgászni, de eddig még sohasem sikerült egy nyugodt napot tölteni a vízparton. Negyven éven keresztül minden szombatot és vasárnapot dolgoztam. A hétközi szabadnapok pedig a ház körüli rendezgetésben teltek el. Most talán majd jut időm hobbimnak is élni, ha az egészségem lehetővé teszi.
