A kilenc évvel ezelőtti Európa-bajnokságon két bronzérmet szerző asztaliteniszezőt Erdélyi Szilviaként ismerte meg a világ, 2006 júniusa óta azonban, amikor az oltár előtt igent mondott brazil férjének, már Assis de Souza Erdélyi Szilviaként szerepel. A legutóbbi hír róla úgy szólt, hogy nem kapott meghívót a 2007-es, szerbiai rendezésű Európa-bajnokságra.
• Röviden összefoglalva mi történt veled az elmúlt időszakban?
– Öt éve már, hogy a szövetség részéről se kép, se hang. A belgrádi Eb-re se hívott senki, és azóta se. Az asztaliteniszt pár évvel ezelőtt egy időre abbahagytam, amikor, mivel idegenforgalmi menedzser a végzettségem, recepciósként kaptam munkát egy négycsillagos szállodában. Aztán azonban kaptam egy ajánlatot a francia ATT Serris csapatától, amely a francia másodosztályban szerepelt, s egy ideig a munka és az asztalitenisz párhuzamosan jelen volt az életemben – mondta a családjával Spanyolországban élő Erdélyi a Magyar Szónak, s hozzátette, hogy a sikeres visszatérése után újból kedvet kapott az asztaliteniszhez. A klubvezetőkkel már akkor közölte, hogy babát szeretne, s 2011. január 29-én teljesült is az álma: megszületett kislánya, Kyara.
– Mivel a szülési szabadság Spanyolországban mindössze 16 hét, kénytelen voltam visszamenni félmunkaidővel dolgozni a hotelbe, de így is nehéz, sőt kivitelezhetetlen volt megoldani, hogy elég időt töltsek a baba táplálásával, így akkor jeleztem a munkaadómnak, hogy nem folytatom. Örömmel fogadtam, hogy a klubban visszavártak, s mindjárt szerbiai csapattársat is kaptam Molnár Mónika személyében. Spanyolországban, korábbi klubomban, a Cartagenában edzek, s mivel a francia bajnoki találkozók kedden vannak, így csak a mérkőzésekre utazok. A csapat célja, hogy feljusson az első ligába, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint Németországban, hogy ha nem sikerül, akkor az katasztrófa.
• Voltál jugoszláv, szerb-montenegrói és szerb válogatott is. Melyik nemzetközi versenyre emlékszel vissza a legszívesebben, és miért?
– Könnyű erre válaszolnom, hiszen a 2003-as courmayeuri Európa-bajnokság volt életem legszebb versenye. Egyéniben és a húgommal párosban is a dobogó harmadik fokára állhattam fel. Szép emlék még a 2004-es athéni olimpia is, de az egy évvel azelőtti Eb-n minden úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Bevallom, még én se számítottam olyan jó eredményre, annak ellenére, hogy arra az Eb-re nagyon jól felkészültem. Akkor még úgymond profi munka folyt Cartagenában, mivel edző vezette a tréningeket. Az utóbbi időben ez nem divat: a klubok nem edzőre költenek, hanem játékosokat vásárolnak. Előtte a szövetség fizetett néhány Pro-tour versenyt is, s ezeknek együtt az eredménye végül két bronzérem lett.
• Bizonyára van különbség a két bronzérem között…
– A legbüszkébb az egyéni éremre vagyok, hiszen az egy óriási eredmény volt. Azonban nem sokan mondhatják el magukról, hogy Európa-bajnokságon a testvérükkel dobogóra állhattak, így a szívemhez a párosban szerzett bronzérem áll közelebb.
• Az Európa-bajnokság után azt nyilatkoztad, hogy eleged van a kínaiak inváziójából. Úgy tűnik, a női pingpongban a helyzet csak rosszabb lett…
– Hiába hoztak szabályokat a honosítás ellen, addigra már elkéstek. Csak szét kell nézni, hogy az európai válogatottakban hány ázsiai származású játékos szerepel. Elég elszomorító a helyzet, azonban a fehérorosz Viktorija Pavlovics személyében van egy halvány reménysugár, hiszen ő 2010 után az idén is aranyérmes lett egyéniben.
• Húgodnak, Annamáriának köszönhetően szinte naponta értesülsz a szerbiai hírekről. Hogyan látod a szerbiai asztalitenisz helyzetét az ő elbeszélései és az alapján, hogy ott voltál vele az olimpiai selejtezőn?
– Eléggé negatív hírek érkeznek tőle. Eddig abban a hitben éltem, hogy amikor én voltam válogatott, akkor nagyon rossz volt, de úgy tűnik, egyre rosszabb a helyzet. Szomorú, hogy a fiatal lányoknak nincs motivációjuk a válogatottban szerepelni, mivel sokszor az utazásokat saját zsebből kell finanszírozni.
• Az asztaliteniszben nem ritka a napi 6-8 óra edzés sem. Ebben neked is részed volt éveken át. Volt-e olyan pillanat, amikor – értesülve arról, hogy másik sportágban mennyit edzenek a versenyzők – megbántad, hogy az asztalitenisz mellett döntöttél?
– Nem bántam meg, habár sok ember azt mondja, hogy az anyagi oldala miatt „bárcsak a teniszt választottam volna”. Mivel csókai vagyok, szinte egyértelmű volt, hogy pingpongozni fogok, mivel a helyi pingpongiskolának már akkor hírneve volt Európában.
• Egy család, két védekező stílusú játékos: Annamária és te is az ellenfél hibáira vártok.
– Fogalmam sincs, miért lettem védő, erről az akkori edzőmet, Predrag Golićot kellene megkérdezni, aki az eredményeimből ítélve jól döntött. A húgom először támadott, de én nem befolyásoltam, azt az edzők döntik el, s ez így helyes. Úgy tűnik, nekünk a génjeinkben van a védekező stílus…
• Van-e olyan eredményességi határ, amikor a vereségek után azt mondod: köszönöm, ennyi volt?
– A 2011/2012-es idényem remekül sikerült: az évi végi ranglistán három kínai előzött csak meg, 31 mérkőzésből 25-öt nyertem, ami 81 százaléknak felel meg. Addig, hogy egy mérkőzés után valaki azt mondja nekem, hogy „ezt már nem kellene, ne folytassuk”, nem szeretnék eljutni. Ez nem életkorfüggő, hanem minden embernek saját maga kell eldöntenie, éreznie, meddig tart az az időszak, amikor nem vall szégyent.
• A kontinensviadalon szerzett bronzérmedért – ha betöltöd a 35. életévedet – életjáradékként havonta egy szerbiai átlagfizetés összegét kapod kézhez. Jelenleg ez 363 euró. A spanyol élethez képest mennyire számít ez kis összegnek?
– A spanyol minimálbér tavaly 748 euró volt… Az életjáradékra nem úgy tekintek, hogy életem végéig ölbe tett kézzel ebből szeretnék megélni, hanem az a célom, hogy a kislányom iskoláztatására fordítjuk majd. Sok sikerben volt részem, hiszen ifjúsági Európa-bajnok voltam vegyes párosban, ETTU-kupa-győztes, kétszeres Eb-bronzérmes, de a legszebb és a legboldogabb érzés: anyának lenni!
Assis de Souza Erdélyi Szilvia még nem tudja, mi történik akkor, ha nem lesz hivatásos asztaliteniszező. Mint mondta, most az a lényeg, hogy minél több időt töltsön együtt a családjával. Arra a kérdésre, hogy edzőként el tudja-e képzelni magát, a következőt felelte:
– Még véletlenül sem! Hogy miért? Egy, mert nincs hozzá türelmem, kettő, rettegek attól, hogy olyan játékosom legyen, mint amilyen én voltam!
