2007-et írtunk. Sirályokat, hattyúkat, vadludakat és vadkacsákat nézegettem egy borongós szeptemberi napon a reykjavíki Tjörnin, a városközponti tavacska mentén, amikor a parton felsejlett egy magába burkolózó, kissé sántító, szakállas árnyalak: Bobby Fischer!? Szóljanak meg, ahogy akarnak; mutogassanak rám ujjal, hogy miféle zsurnaliszta az, aki elszalaszt egy ilyen alkalmat!
Csakhogy mit mondtam volna neki?! Hogy én is kanizsai és magyar vagyok, mint – fél évig, illetve félig – ő?! Hogy nekem is van egy(etlen) sakktrófeám? Hogy Kubát János kollégája vagyok? (Sőt, félig-meddig én is „Kubát miatt” jöttem épp onnan Reykjavíkba, ahonnan jöttem – akárcsak ő, Bobby?!) Nem! Az egyetlen tisztességes dolog volt hagyni ezt az árnyat, ezt a rettegő-rettenthetetlen kísértetet menni a maga útján…
Nem miatta jártam utolsó hazájában, és nem tudhattam, hogy már csak pár hónapja van hátra. De a viharos izlandi égbolt, a csípős szél, a kristálytiszta levegő, a távolban emelkedő, sakkfigurára emlékeztető, óriás-templomtorony, a messzeségbe sóvárgó viking hajóváz – mind-mind azt sugallta, hogy ez az a hely, ahol Robert James Fischernek végeznie kell. Ott, ahol élete legnagyobb diadalát vívta ki; ahol emberbaráti kegyeletből és őszinte nemzeti hálából, egyedi törvénnyel, állampolgárságot adott neki egy (vajdasági magyarságnyi) kis nemzet, hogy megmentse az óriást egy – minő fájdalom: jogszerű! – börtönbüntetéstől.
De miért is izgatott engem Fischer – nemcsak ott, Izlandon, hanem amióta csak a világ dolgai érdekelnek?!
Imádtam sakkozni. Mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy nincs hozzá kellő tehetségem, sőt kitartásom sem, hogy a fontosabb megnyitásokat bevéssem. És mégis: a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, úgy két héten keresztül, az akkortájt orrfacsaróan bűzös nyomdafestékkel megjelenő Magyar Szót is buzgón olvastam, csakhogy értesüljek Fischer legújabb játszmáiról. Miért?
Dávidot láttam benne, aki saját eszközeivel, egyszerű fafigurákkal képes legyőzni Góliátot, a szovjet sakkmasinériát. Márpedig szinte élet és halál kérdése volt, tizenéves gyerekfejjel is, hogy valahol, valaki legyőzzön valamit, ami „szovjet”. Fischer ugyanúgy volt fontos, mint a kanadai jégkorongozók, a magyar vízilabdázók vagy a jugoszláv kosarazók. Csak magányos, Don Quijote-i alakjával sokkal azonosulhatóbb, ezért személyében jóval fontosabb.
Éppen akkor kezdődött Reykjavíkban a világbajnoki páros mérkőzés, amikor cserediákként Amerikába készülődtem. A nyugati parti átlagember ott ma is kevesebbet tud Európáról, mint a keleti; 1972-ben még azt sem tudták arrafelé, hogy hol van Jugoszlávia, illetve hogy nem tartozik a szovjet birodalomhoz. Ezért egy kicsit aggódtam is, igyekeztem lépten-nyomon megértetni mindenkivel, hogy noha csillag van hazám lobogóján, nem vagyok „kommunista” – és nem szurkolok Szpasszkijnak Fischerrel szemben.
Erre az utóbbira kiváló alkalom adódott. A másfél ezer diákot számláló kaliforniai középiskolámban komoly sakk-klub működött, az iskolabajnokságot svájci rendszerben szervezték. Egy másik fiúval együtt azonos eredménnyel végeztünk. Fischer mintájára harcoltam ki, hogy ne egyetlen parti, hanem egy „páros mérkőzés” döntse el kettőnk között az iskolabajnoki címet. A rájátszási maratonon hónapokig fej fej mellett haladtunk – végül az utolsó parti döntött (a javamra). Ez volt az egyetlen sakkdiadal az életemben, de osztálytársaim attól kezdve – nyilván azért, mert államberendezés-órán gyakran ecseteltem a szovjet rendszer igazságtalanságát, (sakk-perspektívából teljesen érdemtelenül)„jugoszláv Bobbynak” neveztek.
Pontosan 20 évvel később, 1993 nyarán – akkor már ismét Amerikában éltem a Kubát-féle Magyar Szó támogatására kiadott sajtóvízummal – bemutatták a Bobby Fischer után kutatva c. játékfilmet. Egyáltalán nem Bobbyról szólt, hanem egy másik New York-i sakkcsodagyerekről, Josh Waitzkinről. A film eredeti címe Ártatlan húzások lett volna, de a producerek Bobby nevével akarták bebiztosítani a kasszasikert (ami végül is elmaradt). Csak éppen Fischert meg nem kérdezte senki, hogy hozzájárul-e a névkölcsönzéshez és az őt bemutató dokumentumrészletek használatához. A film végén fekete alapon fehér betűkkel megjelent kb. ez a felirat: „Ma senki sem tudja, hol van Bobby Fischer…”
A washingtoni bemutató közönsége talpra szökkenve tapsolt a végén – de a körülöttem állók nyilván Fischerhez hasonló őrültet láttak bennem, amikor bekiabáltam, hogy „de én tudom: az én városomban”. Nem sejthettem, hogy Fischer éppen néhány héttel azelőtt költözött át Kanizsáról Pestre.
A Fischer-sztorit többnyire ismerik mindazok, akiket a sakk érdekel. Azt is tudják róla, hogy a világbajnoki cím elnyerése után egyre nagyobb gyűlölettel viseltetett hazája, az Egyesült Államok iránt, sőt a szeptember 11-ei terrortámadásokra szinte eszelős kárörömmel reagált. Ez egyrészt Nixon felelőtlen viszonyulásának, másrészt egy igazságtalannak tűnő bírósági ítéletnek a következménye. Kaliforniában egyszer le is tartóztatták az utcán, mert „hasonlított” egy körözött bankrablóra. Egy raktárban letétbe helyezett vagyonát – érmeit, serlegeit, okleveleit, teljes sakk-könyvtárát és összes hivatalos partijának eredeti játszmalapját – több ezer dolláros haszonnal elárverezték, mert ügyvédje 480 dollárral tartozott a nevében. Nem csoda hát, hogy paranoiássá vált. Barátaitól is csak feltétlen elfogadást tudott méltányolni, mindenki mást ellenségnek tekintett – akárcsak a sakkban.
Az idén februárban kiadott Végjáték azért volt érdekes, mert a halála utáni első átfogó életrajz egy olyan sakkírótól, aki személyesen is ismerte Fischert. A megjelenés napján megkaptam a könyvet, és izgatottan kerestem Kanizsát meg Kubátot a tárgymutatóban. János bátyámat könnyedén meg is találtam, de a várost nem… Percekkel később jöttem csak rá, hogy Magyarkanizsa név alatt szerepel – pedig amikor Bobby ott élt, még nem úgy hívták, hanem úgy, ahogy a legtöbb igazi kanizsai nevezi.
Nem mindennap jelenik meg Amerikában olyan könyv, amelyben vidékünkről is szó esik, méghozzá világhírességgel kapcsolatban. Ezért a Kanizsáról és a Kubátról szóló részleteket mind beválogattuk a múlt csütörtökön befejezett sorozatba, noha egyik-másik mondat bizony jócskán felületes vagy egyszerűen téves. A szerző nyilván nem ellenőrizte a tényeket. Jó érzés, hogy bizonyos részletekben mi többet tudunk a zseniről, mint azok, akik hosszú évekig közelről figyelhették.
Két héttel az életrajz megjelenése után az izlandi legfelsőbb bíróság döntött a hagyaték ügyében, azóta pedig egy 90 perces (gyengécske) dokumentumfilm is született Bobbyról: a fischeri örökséget mindenesetre egyre kevesebb homály fedi. Csak azt nem fogjuk soha megtudni, meddig uralkodhatott volna a sakk királyaként, ha nem félelmeire, hanem a játék hívó szavára hallgat. De talán jobb is így: legalább örökre megmarad emlékeinkben mint a világ legnagyobb sakkozója – aki után maga a világbajnoki cím és az érte folytatott versengés is szinte értelmét vesztette.
Őrizze mindenki a saját személyes Fischer-képét!
