• Izgalmasan alakult a bajnokság vége, számítottatok-e rá, hogy ilyen nehéz lesz?
– Mindenképpen nagyon fontos mérkőzés volt számunkra, nem is dőlt el olyan könnyen, hogy ki fog nyerni, mivel kétszer játszottunk döntetlent, előbb Újvidéken, majd Zentán. Nagyon fontos volt a második meccs számomra, mert két mérkőzést sikerült nyernem, és így lett 5:5 az eredmény. Újvidéken, a mindent eldöntő utolsó meccsen 6:4-re nyertünk, hat év után ez egy nagyon nagy meglepetés és öröm volt a Vojvodinának, és számomra is.
• A zentai találkozón igen nehéz helyzetben voltál, hiszen a bíró, Czini Gábor néhány évvel ezelőtt iskolai matektanárod volt, valamint a Topolya edzője, míg te mindig a Gorica színeiben versenyeztél.
– Nem tudom igazából elmondani, hogy mit éreztem, mikor megláttam, hogy ő a bíró. Tényleg mindig az volt, hogy Topolyán két rivális egyesület van, és én a másikban voltam. Ez végigkísért bennünket, és a mostani zentai mérkőzésen is éreztem a feszültséget. A két klub között, szerintem nem kellene ez a rivalizálás, de nekem személy szerint semmi gondom, csak rossz, hogy mérkőzésen sem tekintünk el ettől. A legfontosabb szituációban, amikor szükségünk van minden egyes meccsre, sőt minden pontra, ha valami megzavarja a koncentrációt, az plusz terhet jelent, hosszú idő után ezt most tapasztaltam. Egyébként szeretem, ha a szüleim jelen vannak, de csak csöndes nézőként, hiszen a hozzám közeliek is hathatnak rám.
• Milyen volt a győzelmi ünneplés?
– Egy nagy kő esett le a szívemről, úgy érzem, hogy mind a hárman, és az edzőnk is egyaránt kiadtunk mindent magunkból, és tényleg nagy volt az öröm, mert hat év után meg tudtuk nyerni a bajnokságot. Buli volt természetesen, ami közben még egyszer mindent megbeszéltünk.
• Hogy érzed magad a klubban, mik a terveid?
– Célom, hogy Újvidéken maradjak, mivel ott szeretném beírni a Testnevelési Egyetemet, és az nagyon jó lenne, ha helyben lenne az egyesületem is. Remélem, hogy az egyéves szerződés után továbbra is maradhatok. Jelenleg Topolyán vagyok, de ez néhány hét múlva el fog dőlni, és remélem, a csapatom is megmarad, hiszen nagyon elégedett vagyok, a barátkozás, az összetartás megvalósult, megtaláltam a Vojvodinában.
• Két évig Magyarországon voltál, milyen hatással voltak rád azok az évek?
– Általános iskola után dilemmában voltam, hogy hol tanuljak tovább. A topolyai Gorica baráti egyesülete, a budapesti KSI csalogatott oda, és az előrehaladás reményében megpróbáltam. Élettapasztalatot nagyot sikerült szereznem, a sportban pedig nagyon éreztették velem, hogy vajdasági vagyok, hiába értem el jó eredményeket. Az ottani gimnáziumban jól éreztem magam, de mivel magántanuló voltam, kollégiumban nem lakhattam, a letelepedés ügye sem haladt. Később átkerültem a Statisztika egyesületbe. Tizennégy és fél évesen mentem el a szüleim nélkül, de a nehézségek ellenére a két év után öröm került az arcomra, mert úgy érzem, önállósultam, komolyabb lettem, mondhatom, hogy nem sajnálom. A szerbiai serdülő válogatottban ezt nem díjazták, és valahol igazuk is volt, de ha harmincéves koromban azt kellene mondanom, hogy miért is nem próbáltam meg, akkor nagyobb hiányérzetem lenne. Hazatérve a Dunacsébhez kerültem, a feltételekkel nem igazán voltam elégedett, de a Vojvodinában most megtaláltam magam. Az elmúlt év jól sikerült.
• Érettségi előtt állsz a topolyai Gimnáziumban, ilyenkor természetes, hogy életcélokról kérdezünk.
– Három hete ért véget a bajnokság. Az asztalteniszben egy kis szünet van, erőnléti edzés, az iskolában viszont nagy a hajtás. Két héten belül fejezem a negyediket, és előttem az érettségi és a felvételi. A választott tárgyam a biológia, mivel úgy gondolom, hogy a testneveléshez ez a legközelebb álló tárgy, és szeretem is. A házi dolgozatom kész, de az angol és a magyar vizsga még előttem áll. Valójában testnevelő tanár és mellette asztalitenisz-edző szeretnék lenni. Az egyéni versenyekre nem fektettem mostanában nagy hangsúlyt, egy kicsit el is múlt belőlem ez az ösztönzés, inkább a ligába adom bele az erőfeszítésem.
Tizenkét éve vagyok a sportban, nem volt magánéletem, nem volt úgymond szabadságérzetem sem, hat éven keresztül a válogatott tagja voltam, minden nyaramat edzőtáborokban töltöttem, sok nehéz dolgon estem túl, amit a korosztályomhoz tartozó lányok nem tapasztaltak. Azt gondolom, hogy az egész életemet nem csupán a sportnak szeretném szentelni, persze még sokáig szeretném folytatni, de a nőiességet is ápolom magamban, most egy kicsit több időm van szórakozni, a magánéletemre, és úgy gondolom, hogy ez jó.
