A szerdai Szerbia–Norvégia mérkőzésen a kommentátor bejelentette, hogy világcsúcs született, mert a találkozót 15 923 néző tekintette meg a helyszínen, s ennyien női kézilabdameccsre még nem voltak kíváncsiak. Tegnap aztán megjelent az újabb adat, miszerint 16 028-an voltak a Kombank Arenában, s most már el sem tudom képzelni, a fokozottan felfűtött szurkolók közül mennyien lesznek kíváncsiak a ma esti, Lengyelország elleni elődöntőre, és csendesen előrevetítve – a döntőre.
Bevallom, voltak fenntartásaim a szerbek játékával kapcsolatban, de az előtt, amit a norvégokkal tettek, kalapot emelek. A lányok teljesen önkívületi állapotban játszották le a mérkőzés fontos részeit, s olyat nyilván a norvégok még nem láttak, hogy az ellenfél többször is feláll akkor, amikor már végleg megroggyantnak látszik. A skandinávok maguk is bevallották, ilyen hangulatot még nem éltek át, mint amilyen a sportcsarnokban volt. S valóban, a hűvös, kimért északiak nem szoktak hozzá a forró vérű Balkánhoz, csak ott lóg ki a lóláb, hogy igenis részük volt már hasonlóban, mert ugyanitt veszítették el tavaly az Európa-bajnoki koronájukat is, s a szurkolók jelentős hányada akkor Montenegrót hajtotta. Egyszerűen arról van szó, hogy a pokoli tempójukra a szerbek még rátettek, s teljesen megérdemelten fosztották meg a világbajnoki címétől Norvégiát.
S hogy mi lesz az elődöntőben? Hát szerb győzelem! Mert ilyen hangulat mellett a házigazda csapatra nem érvényes sem az erőnlét megkérdőjelezése, sem a formaidőzítés kérdése. Őket most már az arany utáni vágy fűti, és nem érdekli őket, hogy a lengyelek előbb a románokat, majd a vb-ezüstérmes franciákat pottyantották ki úgy, hogy a galloknak a 10. perctől kezdve futniuk kellett az eredmény után.
Hogy ki lehet az ellenfél a fináléban? Nos, ez egy fogós kérdés. A brazilok eddig még nem botlottak meg a versenyen, a csoportban már legyőzték a dánokat, de ez egy egészen más mérkőzés lesz. A magyarok az utolsó atom energiájukat is kiszívták a három hosszabbítás során, viszont őket is fűti a becsvágy, hiszen vb-n ilyen messze még nem jutottak. A bökkenő viszont az, hogy a dánok meg nagyon ismerik ezt az érzést, s nyilván kezelni is tudják azt.