Vasárnap Belgrádban befejeződött a 21. női kézilabda-világbajnokság, amelynek végső megítélése csak pozitív lehet, hiszen a verseny alatt nem volt egyetlen rendbontás, technikai hibáról sem lehet tudni, s a szervezők adatai szerint háromszor megdőlt a világcsúcs az egy női kézilabdameccsre kilátogató szurkolók számát tekintve, legutóbb a döntőben, amelyre 19 467 néző volt kíváncsi élőben.
A jövő évi Eb-n remélhetőleg a magyarok is olyan buzdítást kapnak, mint most a szerbek (Fotó: Ótos András)
Szerbia tehát két év alatt harmadszor vizsgázott színötösre a kézilabda kapcsán, s csak sajnálni lehet, hogy most egy darabig másutt rendezik meg a nagy versenyeket, mert országunk ideálisnak bizonyul a csapatok számára, amelyek hathatós otthoni támogatással játszhatták végig a meccseket, s itt most nemcsak a magyarokra gondolok, hanem esetünkben a románokra, s akár még a norvégokra is, akik tömegesen jöttek el a messzi északi országból (is), mert Szerbiában az árak számukra olyan kedvezőek, hogy vígan megoldják akár még a kéthetes itt-tartózkodást is.
Ha a világbajnokság versenyrészét vesszük alapul, nos, e tekintetben sem volt unalmas. A papírforma korántsem érvényesült, voltak vaskos meglepetések, az egyik ezek közül az, hogy a döntőt Brazília és Szerbia játszhatták le. Bár a dél-amerikaiakról már régóta sejtették, hogy előbb-utóbb beleszólnak egy ilyen léptékű megmérettetés végeredményébe, a szerbek kapcsán azért több fenntartás volt, ám kiderült, hogy kiváló nemzedékről van szó, amely a tipikus balkáni önbizalommal is rendelkezik, meg egy tényleg utánozhatatlan közönséggel, amely pluszerőket mozgósított a lányokban, és a sikerük teljesen megérdemelt. A vb előtt nem akadt egyetlen itteni ember sem, aki ne írta volna rögtön alá ezt az ezüstérmet, s nyilván Dragana Cvijić és Sanja Damnjanović is elégedettséggel nyugtázta, hogy a brazil Barbara Arenhart, a dél-koreai Vu Szun Hi, a német Susann Müller, a magyar Görbicz Anita és a dán Maria Fisker társaságában beválasztották őket a vb All Star-csapatába (a torna MVP-je a brazil Eduarda Amorim lett). A szerb lányok mosolygós arccal, kéz a kézben jöttek ki az eredményhirdetésre, valamennyien azt nyilatkozták, hogy nagy siker ez a második hely, s máris bejelentették, visszavágót akarnak a brazilokkal, méghozzá a 2016-os riói olimpia döntőjében!
Ez az az egészséges önbizalom, amelyből a magyaroknak sem ártana egy jó adagnyi. Meggyőződésem, hogy ez a csapat most minimum döntőt érdemelt volna meg, mert a legjobb játékosokkal és a legjobb kispaddal rendelkeztek, csak a döntő pillanatokban ismét előjött a régi magyar „népbetegség”, a kishitűség. Sok mindent bele lehet beszélni a dolgok alakulásába, de azt nagyon lehet rühellni, amikor a fáradtságra, a szellemi kimerültségre hivatkoznak a vesztesek, hiszen egy ilyen világbajnokság minden részt vevő csapat számára egyformán megerőltető, s a nyolcaddöntőtől kezdődött új kieséses rendszer is valamennyi gárda számára új volt, és egyforma veszélyeket tartogatott. Mint ahogy azt a megbízott magyar szövetségi kapitány is nyilatkozta, ehhez ők sem tudtak teljes mértékben igazodni, s talán ez lesz minden válogatott számára most a legfontosabb feladat, hogy kielemezzék a dolgokat, s a következő versenyen úgy időzítsenek erőt, akaratot, hogy az a döntő küzdelmekig kitartson.
A következő ilyen versenynek márpedig Magyarország az egyik házigazdája, méghozzá az Európa-bajnokságnak, amelynek kapcsán természetesen a rendező országnak is vérmes reményei vannak. A látottak alapján lehetnek is, mert az olimpia után számos nagyágyú nemzet fiatalításba kezdett, és az átmenet soha nem lehet zökkenőmentes. Ilyen időszakot él át a norvég, a dán, a francia, a német… gárda, de ne legyenek illúzióink afelől, hogy ezek a nemzetek az ötkarikást teljesen felkészülten várják majd. Sokak véleménye szerint a most bronzérmet szerzett Dániára kell figyelni a legjobban, mert példátlan módon frissítették fel az amúgy sem rossz vért, s az ifjoncok máris szép eredményt értek el.
A magyarok a londoni olimpia után nem kezdtek nagy fiatalításba. Egyrészt azért nem, mert edzőjük, Karl Erik Bøhn lebetegedett, és a beugró Hajdu János ezt a folyamatot nem vállalta, másrészt azért sem, mert azért bőven benne van ebben a gárdában még két-három jó év, még akkor is, ha a vb-n a magyar volt a második legidősebb csapat. Görbiczék az olimpiáig bírni fogják a terhelést, de azután szinte biztos, hogy egy tucatnyi mostani játékos búcsút int a címeres meznek. A sikerszegény éveket tehát ez utánra kell tenni, addig meg reménykedni abban, hogy jól sül el a kontinensviadal, s a tapasztalat a segítségükre lesz az olimpián is.
Hát a szerbek? Ők ezen a téren egy picit jobban állnak, bár vasárnap elköszönt a válogatottól Jelena Erić és Svetlana Ognjenović, s további három játékos is átlépte már a 30-at. Hogy kiket sikerül helyettük majd csatasorba állítani, még nem tudni. De őszintén megvallva nem is nagyon érdekel ez a kérdés. Mert arra sem tudok válaszolni, egy ilyen közegből, egy ilyen hazai ligából, verseny- és díjazási rendszerből miként kerülhet ki egy csokorra való ifjú hölgy, akik aztán a világ tetején küzdenek, s majd várhatják, mikor kapják meg a beígért pénzüket. Ha egyáltalán ígértek nekik valamit. Mert ők mindezt nem az anyagiakért tették most, hanem azért a sok szerbiai emberért, akik végig buzdították őket.
