Dejan Perićet biztosan nem kell bemutatni a kézilabda kedvelőinek. Az aktív játékosi pályafutását mintegy másfél évvel ezelőtt Celjében lezárt kapusra ha másért nem, hát azért emlékezhetünk, mert 2007-től 2011-ig a Veszprémben védett, előtte meg a Barcelonában, így nyugodtan lehet mondani, hogy a világ egyik legjobb hálóőrének számított, aki nem mellesleg Becsén született 1970. szeptember 22-én. Karrierje befejeztével a szlovénoknál maradt, de csakhamar felkérés érkezett a szerbiai szövetségből, így Goran Matić szövetségi kapitány mellett ő volt a válogatott „második embere”, Matić lemondása után pedig elvállalta az ideiglenes kapitányi szerepet, s most ide-oda utazik, hogy felmérje a szerb játékosok teljesítményét. Legutóbb pont Veszprémben volt, ahol igen elégedett lehetett Momir Ilić teljesítményével, a hétvégén pedig Szkopjéban tartózkodott, hiszen ott is játszanak hazánk fiai.
– Igen, aktív pályafutásom után Celjében maradtam, amolyan tanácsadói szerepben, bár erről a posztról mindig azt szoktam mondani, hogy okos szakvezetőnek nem kell, butának meg nem használ. Celjében ez a szakvezetőség cseréjével végződött, ám időközben meghívás érkezett Szerbiából, s büszkén vállaltam egy olyan országban szerepet, amelyet képviseltem (a szerbiai, azaz az akkori jugoszláv válogatottal világ- és európai bronzérmet szerzett 1999-ben, illetve 1996-ban – a szerk. megj.). Még mindig a „fedélzeten” vagyok, s nagy elégedettséggel tölt el, hogy olyan dologgal foglalkozhatok, amelyet imádok, s tapasztalatomat átadhatom a fiataloknak.
• A közelmúltban Marko Krivokapićtyal, a Szeged másodedzőjével beszélgettem, aki elmondta, karrierje befejeztével még gondolni sem akart a kézilabdára. Ön hogy volt ezzel?
– Én 30 évig kézilabdáztam a legmagasabb színvonalon, hiszen olyan csapatokban játszottam, amelyek előtt a legnagyobb célok voltak kirajzolva. Sok szép emlékem van ezekről az évekről, sok kiváló emberrel ismerkedtem meg, s elsősorban azzal foglalkoztam, amit szerettem. Karrierem során nekem kilenc műtétem volt, ami egyértelműen az „anyag elöregedését” is jelentette, de ezt hozza magával az élsport. Én is tehát testileg, nem lelkileg merültem ki, ezért döntöttem a karrierem lezárása mellett. Ettől még a sportágban maradtam, gondolataim a kézilabda körül forognak, s remélem, hogy megfelelek majd az elvárásoknak.
• Óriási csalódás volt az, hogy a 2015-ös világbajnokság selejtezőjének rájátszásában egy 23:15-ös hazai mérkőzés után Brnóban 33:21-re kikaptunk a csehektől, és kiestünk. Ezután Matić azonnal lemondott, és ön vette át a helyét. Mi történt ott?
– Egy ilyen kudarcra nincs igazolás. Először a szakvezetőknek kellett magukba tekinteniük, s csak azután jöttek a játékosok. Ilyen szinten megengedhetetlen, hogy egy ekkora előnyt nem váltunk vb-vízumra. Minden a kezünkben volt, ám a visszavágón nem lehetett ránk ismerni, olyan bizonytalan és gyámoltalan volt a csapat. Egyik játékos sem nyújtotta a tőle elvárhatót, s ez megengedhetetlen, hiszen a vb-szereplés a riói utat is megnyithatta volna. Vereség van a sportban, de nem mindegy, hogy egy csapat miként kap ki.
• Sok kiváló szerb játékos légióskodik külföldön, de klubszinten a szerbiai kézilabda nem játszik nagy szerepet a nemzetközi porondon. Ennek fényében ön hogyan tekint a szerbiai kézilabdára?
– A minőség nem rossz, jó edzőink is vannak, de ha a válogatottra gondolok, akkora luxust nem engedhetünk meg magunknak, hogy bárkiről is lemondunk. A klubjaink pedig úgy dolgoznak, ahogy tudnak. Ha az életszínvonal is javul ebben az országban, a kézilabda is jobb lesz. A Belgrádban szerzett férfi- és női érem sokat jelentett a kézilabdának, csak ilyen sikerek mentén irányulnak a gyerekek a sport vagy egyes sportágak felé. Mindenképpen arra kell törekedni, hogy erősebb ligáink legyenek, de ehhez az kell, hogy visszacsalogassunk kinn szereplő játékosokat. Az államnak, a szövetségnek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket, s a legjobb szakembereknek kell foglalkozni a fiatalokkal. Nekik meg az a dolguk, hogy mindent beleadjanak, és felhívják magukra a figyelmet.
• Magyarkanizsán a közelmúltban igen nagyszabású tornát rendeztek, a legnagyobbat jelenleg a térségben.
– Nekem még lehetőségem volt, hogy ezen a tornán játsszak, amikor a Celjlvel a Szeged ellen döntőztünk. Először 1987-ben voltam ebben a kicsike városban, remek élmények fűznek hozzá, most pedig igen büszke vagyok arra, hogy ilyen rangú tornát tudtak összehozni. Gratulálok a szervezőknek és a támogatóknak, s csak azt remélhetem, hogy a következőkben is ilyen rangos megmérettetések lesznek Magyarkanizsán.
