Mint ismeretes, Szerbia vb-ezüstérmes csapata pont nélkül, –16-os gólaránnyal a 15. helyen végzett a most zajló női kézilabda-Eb-n, s csak azért nem lett utolsó a 16 válogatott versengésében, mert a másik 0 pontos gárda, Ukrajna még ennél is rosszabb gólaránnyal, –21-gyel zárt.
A szerb média természetesen katasztrófának nevezte a levitézlett lányok teljesítményét, s máris fejeket követel, konkrétan Saša Bošković szövetségi kapitányét, többek között azért, mert az újságírók szerint a kellő pillanatokban rossz döntéseket hozott, fogalma sem volt, mi történik a pályán, és katasztrofális volt a taktikai és a lélektani felkészülés (mi csak csendesen tesszük hozzá, hogy az erőnléti is, mert szembeötlő volt, hogy a csapat csak egy félidőt bírt ki minden meccsen). A kapitány természetesen vállalta a felelősséget, ugyanakkor hangsúlyozta, micsoda szerencsétlenségek történtek játékosaival az Eb előtt és közben, de mivel olimpiai ciklusban gondolkodik, esze ágában sincs lemondani.
Két dolog azért nagyon szembeötlő: az Eb előtt tudtuk, hogy több meghatározó szerb válogatott sérült, s aközött kellett választaniuk, hogy patriotizmusból mégis vállalják a felkészülést és az Eb-t, vagy kés alá feküdnek, hogy a következő évben immár teljes értékű játékosként erősíthessék klubjaikat és a válogatottat. Ők is jól ismerik a szerb médiát és a közvéleményt, ezért döntöttek az első (rosszabb) lehetőség mellett, s ezért van az, hogy Bošković számolt velük. Mert ha ők nincsenek, valljuk be őszintén, válogatott sincs nagyon. Még a láthatáron sincsenek olyan játékosok, akik helyettesíteni tudnák Lekićet, Damnjanovićot, Cvijićet, Tomaševićet, Lojpurt vagy Bandeliert, s amennyiben ők nincsenek, a kapitány akár a feje tetejére is állhat, akkor sem tudja kihúzni a jó eredményt. Ezzel azonban nincs egyedül, mert még az olyan válogatottak, mint Németország, Magyarország, Montenegró vagy Horvátország, sem tudják helyettesíteni a legjobbjaikat, mert bizony ugye milyen jó lenne, ha a házigazda magyaroknak ott lenne Görbicz Anita, ha a németeknél játszhatna Susann Müller, s el lehet képzelni, hogy például a címvédő mit kezdene Katarina Bulatović vagy a másik házigazda Andrea Penezić nélkül.
A másik dolog az, hogy a patrióta belgrádi lapok még életükben nem harangoztak be úgy egy világversenyt, hogy azok esetleg negatív előjelekkel kezdődhetnek az adott szerb válogatottnak. Tudtak a sérüléshullámról, mégis minden lap azt hozta le, hogy maximálisan felkészülten utaznak el, és a zsebükben a jó eredmény. Ez a fajta balkáni mentalitás sokszor jót tesz az önbizalomnak, de többször öngólt vétenek a médiumok, mert azok, akik egy kicsit is értenek az adott sportághoz, pontosan tudják, mi várható egy versenyen. Vannak kellemes meglepetések, de vannak bizony kellemetlenek is, és sajnálatos módon ez utóbbiakra kell mind gyakrabban felkészülni, hiszen nálunk a sport még rosszabbul áll, mint maga az ország, s varázspálcája sincs senkinek, hogy a semmiből nagyot építsen. Vonatkozik ez a női kézilabdára is, hiszen a közelmúltban például a legendás belgrádi Radnički csak úgy kapta vissza az áramot a termébe (fűtésük már két éve nincs), hogy a klubelnök és a csapat emblematikus játékosa, a világ egykori legjobbja, Svetlana Kitić éhségsztrájkba kezdett. Ez természetesen nem oldotta meg a klub anyagi gondjait, de ugyanilyen problémákkal küzd mondjuk a csapatok kilencven százaléka, magyarán nem várható, hogy a közeljövőben megint éremesélyes gárda termelődjön ki.
Vannak olyan országok, ahol sok pénz van még a női kézilabdában is, s ehhez az illusztris társasághoz lehet sorolni Magyarországot is, amelynek a bajnoka jelenleg a világ legjobb csapata. Időnként kiszivárog, hogy egy-egy légiós mennyit kap évente a Győrben, ám például hétpecsétes titok, hogy a már említett Görbicz fizetése mennyi, de úgy hírlik, hogy szép, hat számjegyű összeg – euróban.
Egy észak-bácskai klub elnöke mondta a közelmúltban, hogy Szerbiában 40 ezer euróból szuperligás csapatot lehet csinálni, még a férfimezőnyben is. Ennyi pénze azonban nagyon kevés városnak van csak egy sportágra, az újgazdagoknak meg a bagóért nyereséges gyárakhoz jutott külföldieknek pedig eszük ágában sincs segíteni, így még a válogatottak is időnként kölcsönből utaznak el egy-egy megmérettetésre. Ilyen körülmények uralkodnak jelenleg nálunk, ezt tudomásul kell venni, még a belgrádiaknak is, és lassan ismét az amatőr sporton gondolkodni, nem pedig azon, hogy majd végigverjük a világot.
Boškovićnak tehát csak ezért nem kell lemondania, mert azt sem kérdezték meg nagyon tőle, hogy a fenébe lettek ők a múlt Eb-n negyedikek, és döntősök a világbajnokságon.
